H1N1. Még a csapból is ez folyik. Hiába no, ilyen a cseppfertőzés. Folyékony.

Annyira a malacinfluenza körül forog a világ, mintha más nem is létezne… Pedig dehogynem.

Kezdhetném úgy, hogy vasárnap kezdődött, de ez egyrészt hülyén hangzik, másrészt nem igaz.

Pénteken a szauna után éreztem valami szokatlan borzongást, mint amikor – ahogy Pirx kapi… akarom mondani kadét mondta – megfordul egy űrhajó. Ez amolyan semmi különös, de azért megérzi ember. Basszus – mondok magamnak – ez kihozta a náthád, már megint. Majd azonmód meg is nyugtattam magam, hogy reggelre kialszom. És lőn.

Mármint a szombat reggel. Na jó, kicsit taknyosan ébredtem. Kávé és félórás ébredez című kóválygás után futószerkó fel, és menjünk. Különös, hogy milyen hajtóerőt jelentett a tudat, hogy nem az a kérdés, hogy le tudom-e futni a négy kilométert, hanem, hogy mennyi idő alatt. A végére a közérzetem és a hangulatom egyaránt remek. Estig, akkor a takony ismét támadt. Nem baj – veregettem meg a vállam – reggelre kialszom.

Tényleg úgy tűnt. Vasárnap újabb négy kilométer, megest öt alatt a tempó… de délután nem csak próbálkozott a takonykór, hanem elöntött. Papír zsebkendő hegyek. Két fejem lett, természetesen a kisebbik kívül, a bőröm fáj, tipikus influenza… és akkor még a lázról nem is meséltem. Mert nem volt.

Hétfőn orvos. Enyém dokinéni szabadságon. Basszus. Pót dokinéni meghallgatja verbálisan, hogy mi a nyűgöm. Megnézi a torkom. Ennyi a vizsgálat. Gyógyszert nem ír, ki is alig, azt mondja szerdára kutya bajom, ez – szögezi le – nem H1N1. Azután mégis ír gyógyszert, ha felmenne a lázam esetére, mert akkor mégis lehet, hogy H1N1.

Az egészből a kutya stimmel. Ha rám jön a köhögés ugatok… Szóval aszpirin, köptető, orrcsepp, és alvás… gyógyulok. A gépet egyszer kapcsolom be, de könnyezik a szemem a monitortól.

Kedd, szerda, csütörtököt mondok… Persze, hogy csütörtökre még mindig a kutya stimmel csak a kutyabajomból. Kutyául érzem magam. Vissza a pótdokihoz.

Pótdoki nincs. Beteg.

Meg sem lepődöm, diagnosztikai képességeinek én vagyok az élő mementója a köhögésemmel, meg a folyós orrommal. Irány a pótpót.

Megvizsgál. Nem csak a toromba néz, neki már van sztetoszkópja is. Megkopogtat. Nem mondom neki, hogy nyissál be, mert mi van, ha egy sebész veszett meg benne, és komolyan veszi?

Hümmög. Tényleg nem malacnátha – mondja – majd hozzá teszi, hogy azért még akad itt egy-két más vírus is a piacon. Megnyugtat, hogy a nehezén már túl vagyok, de ha már így alakult, maradjunk az eddigi kezelésnél, az is jó, csak lassú… Hétfőn vissza hozzá.

Itt tartunk. Javulgatok. Lám már a gépet is bekapcsoltam, és nem vakulok a monitortól.

Tanulság - mert néha annak is kell lenni –

Nem csak a háegynegyeseké a világ,

mert a légben még poroszkál néhány vírus hadosztály…