A múlt héten azt mondtam, hogy ha tudom tartani a kilométerenkénti öt és fél percen belüli időt, akkor emelem a távot ennek a hétnek a végén.
Nos ezt egy kicsit előrébb hoztam, így már csütörtökön a nyolc kilométerrel próbálkoztam. Sikerült.
A dologban az a nehéz, hogy régi szokásomhoz híven nagyon nehezen tudok egyenletes tempóban futni. Ebbe azért belezavar az is, hogy dombról indulok és dombra érkezem. Nem mondom az első kilométeren barátom a lejtő, de a végén az emelkedő… az a nagyhalál.
Próbálom valahogy kiegyensúlyozni a tempót.
Ehhez a segítség a pulzusmérő. Egyelőre úgy látom, hogy minél tovább tudom olyan 155 bmp körül tartani. Így azért jobban be tudom osztani az erőmet.
Az elmúlt hét azt mutatja, hogy nem rossz az elképzelés.
Tehát kedden még a régi távval próbálkoztam.
Mivel ez iszonytatóan nagy három másodperces javítást jelentett vasárnaphoz képest, már csütörtökön úgy döntöttem, hogy átmegyek az út túloldalára. Ehhez tudni kell, hogy a Rákospatak melletti kerékpárút keresztezi a Ferihegyi utat - persze lámpa és zebra nélkül – ami elég forgalmas tud lenni, ezért aztán erőnlétre hivatkozva halogattam az átkelést.
Eddig.
Csütörtökön átkeltem. Hát nem egyszerű. Már ha az embernek nincs szerencséje. Visszafelé volt. A szerencsét itt sorompónak hívják. Erősen korlátozza a gépjárműforgalmat.
Bevallom a végén ki akartam köpni a tüdőmet. Tudom, hogy egyszer ki fog nyírni ez a qrva emelkedő, az utolsó kilométeren. Vagy megedződöm annyira, hogy megszokom. Én az utóbbira játszom.
A szombati futás azt gondoltam nem okoz különösebb meglepetést, ha csak kutyafronton nem. Ott sem hozott. A hétvégén megint a Nembánt nevű ebeket sétáltatták.
A tempótartás bűvöletében ügettem végig a patak mentén, és jött a meglepetés.
Még mindig tudtam javítani az időmön.
Táv: 8,13 km
Idő: 43’21”
Tempó: 5’19”
Ebből most az következik, hogy holnap még kéne emelni a távon. Persze mondani könnyű. Majd meglátom.
