Persze most a fejemre lehet olvasni, hogy az előző tél elején mennyire szerettem volna hóesésbe futni, mert hogy az milyen szép lehet. Mellesmeg szép is az, de a szépség élmény leginkább a lefelé közlekedő hópelyhek intenzitásától függ.
Mert hétfőn határozottan nem tetszett, hogy a windows egykori space képernyőkímélőjéhez hasonló élményben van részem. Basszus valaki már megmondhatná az időjárás felelősöknek, hogy nyakunkon a március! Unom a telet. Főleg ezt a szürkét, amiben az idén volt részünk. Pontosítok: van, mert most is épp szürke minden és a mínuszok kralloznak az ablak előtt.
Ilyenkor az ember, ha neki indul [ma nem fogok, majd holnap] nem tudja, hogy futás közben kutyákkal, vagy kóbor farkasokkal, ne adj isten jegesmedvével fog találkozni. Én a Rákospatakba beköltözött vadkacsákért is aggódom, mert ha ilyen marad az idő, előbb-utóbb el fogja zavarni őket egy felbőszült vérpingvin csapat.
Szóval legutóbb ott tartottam, hogy kis lépésekben emelem a távot, amíg az átlagtempót 5’30” alatt tudom tartani. A ki lépések alatt párszáz métereket értek. Kiválasztom azt a következő tereptárgyat, ahol visszafordulok.
Hétfőn, mikor az időjárás space képernyőkímélőt játszott, kicsit morogva indultam el, hogy nem erről volt szó. Ilyenkor még szeretem a kezdeti lejtőt. Belelendít. Ügettem is békésen. Megpróbáltam egyenletes tempót tartani. Farkasok sehol. Még kutyák sem. Csak én voltam a patakparton, meg az a majd félszáz varjú, akik a telet ünnepelték. Át a Ferihegyi úton. Áldott pillanat, sorompó, piros lámpa, miegymás segítette az átkelést, azaz autó sehol. Mennyivel menjek tovább? – kérdezem magamtól, amikor kiszúrtam egy szemétgyűjtő narancssárga színét. Az jó lesz döntöttem el. Hozzá tartozik, hogy futás közben a hópelyhek apró jégcsákányként csapódtak a képembe… Brrr.
Sok lesz. Erre abból következtettem, hogy csak nem akartam odaérni a szemeteshez. Mert mozgott. Mert nem is volt szemetes. Úgy ötven méterre a céltól jöttem rá, hogy egy nőszemély sétáltatja az ölebét narancsszín kabátban.
Basszus és visszafordulás.
Ez bizony azt jelenti, hogy szerdán ismét lehet növelni a távolságot.
Szerdán sütött a nap. Miután hazaértem. Mert amíg a futottam – ha nem is olyan intenzíven, mint hétfőn, de – havazott. Jó ez csak amolyan szállingózás volt. Kedves, aranyos, barátságos. Mondhatni még élveztem is. Persze, hogy a jobb idő egyből előcsalta a kutyasétáltatókat… Mindegy párszáz méternyi sétát köszönhetek a nembánt típusú póráztalan ebeknek, mert jobb félni, mint megijedni. Még akkor is, ha ciki. Ha így folytatom a jövő héten elérem a Cinkotait. Ott a kerékpárút: végefőcím. Addig ki kell találnom, hogy merre lesz a tovább.
Táv: 9,14 km
Idő: 48’04”
Tempó: 5’15”
Kis változtatás a tervekben.
A távnövelést addig folytatom, amíg az átlagtempó 5’20” alatt van.
