A címbéli húszon túl nem az életkoromra vonatkozik, pedig arra is igaz. Bőven. Ez most a kilométerekről szól, merthogy először egyvégtében. És igazából nem is ez a lényeg, pedig dehogynem.
Most, hogy kitört a tavasz a futást kezdi kiszorítani a görkorcsolya. Az a heti kétszer néhány kör a stadion körül.
A franc se tudja, de sok reményt nem fűzök hozzá, hogy akár csak a tavaly időt elérjem a Tisza-tó körül. Valahogy nem megy. Nem, nem a lábam nem bírja, hanem a derekam. Gondolom, ha órákat töltenék azzal, hogy kilazítsam… de ebben a rohanó világban mire vannak az embernek órái? Már az is kész csoda, hogy mostanság van egy egész órám, arra hogy ott körözzek.
Az külön vicces volt legutóbb, hogy amíg én róttam a köröket egy ázsiai fickó szaladgált még körbe-körbe, sőt még kedvesen integetett is párszor. Gyanús volt nekem, hogy mintha láttam volna már valahol a képit. Otthon fellapoztam a div1 VB programfüzetét, hát nem ott ül mamutban a fickó a koreai válogatott szélén. Basszus. Egy autogramot, vagy közös fényképet megért volna, hogy annyit bosszankodtam miatta előző este.
Na mindegy lelkesen nyomom a köröket, és megpróbálom az első húsz kilométer átlagtempóját 3’00” körül tartani. Legutóbb egész jól sikerült.
Táv: 22,49 km
Idő: 1:08:07
Tempó: 3’01”
Szóval a korcsolyázás alapból húsz kilométer feletti távra van mostanság belőve, de futni még a büdös életben nem futottam annyit.
A Vivicittá óta csak kétszer húztam futócipőt. Az első alkalommal rögtön bebizonyítottam magamnak, hogy a városvédés során valamit nagyon elszúrtam, mert most tizenhét kilométeren egy egész másodperccel jobb tempót futottam, mint akkor. Ja, és először merészkedtem át a kerékpárút betonjáról a Cinkotai túloldalára. Mit mondjak egy teljesen más világba érkeztem… Egy kicsit megértettem a terepfutás szerelmeseit. Láttam őzet, fácánt, vadkacsákat. Mintha elhagytam volna a várost. Nem mondom, az autók zaja áthallatszott néha, de leginkább csak a Rákospatak zajongott. Meg egy hülye fácánkakas, aki előttem öt méterrel rajtolt. Nem tudom melyikünk ijedt meg jobban a másiktól…
Tegnap azzal vágtam ismét neki, hogy legalább egy kilométerrel emelem a távot. Az első öt kilométer a kiépített kerékpárúton öt perces tempóval gond nélkül ment. Jöhetett a vadregény. Tovább a patak mentén. Az első három kilométert már ismertem, igaz a tempó visszaesett olyan 5’20” körülire, köszönhetően a hepéknek, meg a hupáknak. Felfedeztem néhány harkály típusú szárnyast, a vadkacsák és a fácánok mellé. Az őzet egy szottyadt nudista próbálta helyettesíteni. Szinben majdnem ott volt. Nyolc. Gondoltam most jön a „na még egy kicsit”, amiből még két kilométer lett. Párszáz méterrel tíz kilométer felett fordultam vissza. Talán a flóra meg a fauna hatása, de a tempóm nem sokat romlott visszafelé. Amikor a Cinkotaihoz értem, még bő harmincöt percem volt ahhoz, hogy két órán belül meglegyen a húsz kilométer. Csak az erőm fogyott. Rohamosan. A tempó folyamatosan esett vissza. Két és fél kilométerrel a vége előtt erősíteni próbáltam, amit a pulzusom alátámasztott, de a sebességem alig. Futottam egy 5’30”-as kilométert és egyre azon gondolkoztam, hogy most kéne abbahagyni, de pont az elfutáshoz, nemhogy a rohanáshoz nem volt már erőm.
És jött az utolsó ezer emelkedője. Szerintem csak a mozgásom utalt valami futásféleségre, a sebességem nem. Aztán vége.
A félmaratoni távról háromszáz negyven méterrel maradtam le az RDS szerint, de azt azért még sétálva is le lehetett volna tudni hat perc alatt, tehát meg volt – pontosabban meg lett volna - a félmaraton két órán belül.
Táv: 20,66 km
Idő: 1:53:51
Tempó: 5’30”
Egyelőre úgy érzem, hogy jogosan veregetem a vállam. Meg vagyok magammal elégedve. Már be merek vállalni egy félmaratont. Ezt sem hittem volna.
