Ha valaki úgy gondolta volna, hogy az utóbbi hetekben felhagytam a futással, azt meg kell nyugtatnom, jól gondolta.
Az volt, hogy a húsvéti télben, olyan húsz kilométer lefutását követően, némi kertszépészeti munkára támadt kedvem. (Na ja, mert ha szépen kérik az ember gyerekét akkor egyből buzogni kezd benne a tettvágy.) De ezzel a hirtelen felindulással a derekam nem értett egyet. Beállt. Ülni, állni nem tudtam, de még a fekvés is fájt.
A megoldást a gyógymasszőr jelentette, aki kétszeri nekifutásra el is érte, hogy ismét mozgásképes lettem. Csak közben teltek a napok. Tisza-tó előtt egyszer még kimentem a Stadionhoz, de futni már nem maradt energiám. Utána meg pláne. Az okokról már meséltem. Megint csak egy gurulás fért bele az egyhetes pihenőbe, és jött a Wink, ami úgy sikerült, mint ahogy a Tisza-tónak kellett volna…
Akár hogy számolom, a futócipőt sikerült egy hónapra szögre akasztanom. Hát most leakasztottam.
Gondoltam, hogy négyszer tíz kilométer elég bemelegítés lesz a jövő heti Kékeshez.
Már nem gondolom.
Első nekifutás
Szerda. Dögségesnek épp csak nem mondható meleg. Legyen egy kőr Rákosborzasztó körül. Napláson le. Utána a kerékpárút a patak mellett. Cinkotain fel a Gyöngytúkig. Ott el a Gózonig. Megint fel a Magyarhida utcáig, aztán a Napláson le, és újra, ha bírom.
A kőr olyan nyolc-nyolc és fél kilométer. A szintemelkedés olyan száz körül lehet.
Nyugodt 5’30”-as tempóban kezdtem. Az egyetlen probléma a fokozott só-kiválasztásom, de ez ellen nem tudok mit tenni. Szerintem előző életemben én voltam a Holt-tenger.
Minden nagyon szép, minden nagyon jó az első hét kilométeren. Már azon morfondíroztam, hogy tíz helyett, inkább tizenkét kilométert vállalok be… csak valami elkezdte birizgálni a nagylábujjamat. A jobbat. Morogtam is, hogy szar a zokni varrása, vagy mi lehet. Elvégre a cipő nem mehetett össze, nem mostam ki, és eddig különben sem volt semmi baja.
Kilenc kilométernél, már határozottan dörzsölte valami, most már mind a kettőt. Tíz és fél kilométernél feladtam. Lett két egészen kiváló kicsit rózsaszínes színben pompázó vízhólyagom. Nézem a cipő bélését semmi. De akkor mitől?
Nincs mese, csütörtökön új cipőt kell venni, ezzel nem bírok futni.
Így lett egy 43,5-es (ez elméletileg kettő és fél, gyakorlatilag fél számmal nagyobb, úgyhogy a méretezének ne dőljön be senki) Saucony Progrid Omni 8-asom. Amit tudni kell róla, hogy ez lesz az első cipő ami korrigálni képes az erősen pronáló futásom egészségkárosító hatásait. Ja, azt elfelejtettem mondani, hogy az erős pronálást onnan tudom, hogy adidasék megerősítették, amit eddig is sejtettem. Vajon erre a terhelésre van görkorcsolya cipő is?
Egyúttal az is kiderült, hogy a vízhólyagjaimat annak köszönhetem, hogy menet közben kinövöm a cipőt. Magyarul a terheléstől és a melegtől bedagad a lábam. Basszus magamtól nem jöttem volna rá.
Második nekifutás
Péntek. Most már dög meleg. Ugyanaz a kőr, immár az új cipőben. Amivel össze kellene szoknunk. Mert bár jobban ment, most olyan hat kilométernél kezdett valami dörzsölni. Nem, nem a lábujjamat, hanem a talpamat. Az Omni alátámasztására nem voltam felkészülve, így most az kezdte ki a jobb talpamat. Na ja, a lúdtalp, az lúdtalp.
Csak kicsivel bírtam többet, mint szerdán. Meg kicsit jobban.
Táv: 11,46 km
Idő: 1:01:51
Tempó: 5’23”
Átlag pulzus: 165 bpm
Maximum pulzus: 175 bpm
Szokjuk egymást a cipővel. Még van egy hetünk.
Most olyan lehetetlen küldetésnek tűnik a Kékes…