Életem első csúcsfutása. Amolyan túl kell élni feladatnak szántam magamnak.
A probléma akkor kezdődik, amikor az ember a távot lefordítja érthetőre, mert a 11,6 kilométer, az ugye egyértelmű. De a 671 méter szintemelkedés? Az szabvány lépcsőből 3.355 darab.
Amikor beneveztem a 14. Kékes csúcsfutásra, akkor még úgy éreztem, hogy simán menni fog. Úgy másfél óra alatt. Aztán végiggondoltam. Lépcsőben. Mit mondjak kezdtem megijedni, így a csúcsfutás közeledtével rohamosan ment össze az addig sem túl nagy mellényem.
Szombaton, Mátrafüreden, már kissé pánikoltam, pedig igazán szép napra érkeztünk. Az előzetes előrejelzések ígértek 28 fokot is, majd 19-et, és persze nem kevés esőt, ezzel szemben a hőmérő „mutatója” megállt félúton. Szóval ragyogó napsütésben vártuk a rajtot és csak abban bíztunk, hogy a hőguta ellen megvéd az a hét fok amivel kevesebb vár minket a csúcson.
A végső terv 92 perc lett, hét perces kilométerek az első nyolc kilométeren, utána már elég tíz perc kilométerenként.
Aztán jött a rajt sétatempóban. Na ja, 1250 ember nem rajtol el öt perc alatt.
Az első két kilométer mindössze tizenhárom percet vett igénybe, ami számomra meglepően jó, így utólag túl jó – tempót jelentett. A 108 méter szintemelkedést megéreztem. Na ja, eddig ennyit elosztottam általában kilenc kilométeren osztottam el.
Az első frissítőt a 3. kilométernél még kihagytam. Ezt olyan ötszáz méterrel később kezdtem bánni. Ráadásul valami motorzaj közeledett a hátam mögül. Pánik a köbön. Mi lehet? Bevallom attól kezdtem rettegni, hogy valamit benéztem, vagy elromlott az órám és ez bizony a záróbusz zaja. Próbáltam erősíteni, de nem igazán ment.
Negyedik kilométer. 27 perc. Érezhető lassulás. Közben kiderült, hogy csak a fotóst szállító motor hangja kergetett az őrületbe. Ekkor még mindig 160 bpm alatti pulzussal futottam, ami arról győzött meg, hogy az órában van a hiba.
Ötödik kilométer utáni frissítő. Az izotónikus izé, meg a szőlőcukor kisebb csodát tett. Feléledtem.
Az időnkénti motorzaj mellett, megjelent egy új zaj. Nem a zihálásom, az már kilométerek óta jött velem, hanem valahol dörögni kezdett az ég. Zavar a zűrben. Ilyenkor mitől féljen jobban az ember, az esőtől, vagy a záróbusztól?
Hat kilométer 42 perc. Eddig időn belül.
A 7. kilométerre lejtőt is ígért a térkép. Szerintem erről álmodoztam már kilométerek óta. A lefele ilyenkor nagyon jól hangzik.
A 8. kilométer. 54. perc. 371 méter szintemelkedés a 671-ből.
Ez volt az a pont, ahol még mosolyogni tudtam a szurkolókra. Egy kilométerrel és tíz perccel később már ez se ment volna.
A kilencediktől már belegyalogoltam a futásba. Vagy inkább belefutottam a gyaloglásba? Nem tudnám megmondani, hogy melyik volt a több, de borzalmasnak tűnt minden egyes méter.
Azt hittem soha sem érek be a célba. Utolsó tartalékokkal végigbotladoztam a köveken, és bent. Végülis időn belül.
Olyan sokan álltak a sorba a fotózáshoz, hogy inkább kihagytam. Valami száraz ruhára vágytam leginkább, nem fotóra.
A verseny utáni véleményem, hogy köszönöm, de ebből ennyi egy életre elég volt, valamennyit változott. Lehet, hogy jövőre megint meg kéne próbálni…
Táv: 11,6 km
Idő: 1:25:20
Tempó: 7’21”
Átlag pulzus: 161 bpm
Maximum pulzus: 173 bpm
Az Omni mindenesetre jól vizsgázott. És mire elindultunk hazafelé az ég is leszakadt. Szó szerint a felhők közül ereszkedtünk alá.
