Kezdjem a köszönetnyilvánítással? Azt hiszem tényleg azzal kéne kezdenem, mert az idei futószezonban van mit köszönnöm leginkább azoknak, aki hitték, hogy meg tudom csinálni, meg azoknak, akik ugyan nem hitték, de nem mondták meg, hanem biztattak. Köszönöm!
No igen, ez az év a két órán belüli félmaraton körül forgott, és bő két hónapja úgy tűnt, hogy túlvállaltam magam. Ha valaki nem emlékezne életem első félmaratonja tragikusra sikeredett… De mégis belevágtam a futószezon utolsó félmaratonjába a siófoki 8. Balaton maratonba.
Tehát az évben másodszor Siófok. Volt ugye tavasszal az a borulással fűszerezett nyolckerekes verseny… Azóta kicsit hűlt a levegő.
Ugrálok itt összevissza. Próbálom összeszedni a gondolataimat. Azt a kettős érzést, hogy a Nike után nem hittem, hogy meg tudom csinálni, de aztán a NATO futás után mégis.
Vasárnap hajnalban pont ott tartottam álmomban, hogy megláttam a célkapu óráját és próbáltam a maximumot kihozni magamból, mert még meg lehet csinálni, amikor arra ébredtem, hogy a szálloda szomszéd szobájában egy barom éppen azt vonyítja, hogy „Boldog Szülinapot Ildi”. Utána még egy órán keresztül tartott a fesztivál. Mit mondjak? Nem esett jól. Halkan jegyzem meg, isten nem bottal ver. Erre ők is rájöttek.
Megadták a hangulatot, na.
Reggel, három fok, és gyülekeznek a futók. Ismerős arcok versenyekről.
Valószínűleg én vagyok a hülye, hogy keresem az indulási szektort, hogy lehetőleg ne akadályozzam a nálam gyorsabbakat. A két órán belült választottam. Csak összejön.
Aztán rajt. Három perc a rajtvonalig. Utána bukdácsolás. Majd hat perces első kilométer. Hogy lesz ebből két óra?
Bujkálás a tömegben. Próbálom felvenni a saját tempómat. Hát kellett hozzá még hét kilométer.
Öt kilométernél néztem legközelebb a részidőt. Huszonhat perc. Ez azért már biztatóbb volt. Két perccel az őszi részeredményen belül. [Jelzem, most végig az első eredményemhez fogom viszonyítani a részeredményeket, mert végig az járt a fejemben.] Közben megelőztem egy mikulást, meg két tűzoltót.
Jut eszembe, a siófoki Petőfi-sétány szívás. Akár görkorcsolyával, akár futva. Egyszerűen nincs hely.
Fogytak a kilométerek, szellősebb a mezőny. Aztán a visszafordító környékén megint tömörülés.
Újabb részidő tíz kilométernél. Mínusz kilenc, azaz ötvenegy perc. Végig az járt a fejemben, hogy ha a mínusz kilencet tudom tartani, akkor nem jön össze a két órán belüli teljesítés. Megpróbálok magabiztosnak látszani, amikor a második kör elején odakiáltok páromnak, hogy „sietek vissza!” Remélem ő elhitte.
Tizenöt kilométer, már a parton. Túljutottunk a szurkolókon, akiket nagyon szeretünk, de olyan szorosan álltak, hogy szinte csak libasorban tudtunk haladni. Szóval tizenöt. Minden szempontból, mert az idő mínusz tizenöt perc. Ez már majdnem jó. Itt estem szét ősszel. Most a szétesés elmaradt. Sőt, igazából itt kezdtem el harcolni a két órán belüli eredményért.
Minden kilométernél óra nézés, idő számolás, a hátralevő táv hatperces kilométerekkel szorozva.
Tizenkilenc. Ősszel ehhez már két óra kellett, most ötperces tempóval lehetségesnek tűnt a száztíz perces befutó is. Hát mi adjon endorfint, ha nem ez?
Gyorsítottam. Mire megláttam a célkaput mindent elfelejtettem. Még azt is, hogy bő három perc mínusszal indultam. Már láttam az órát. Nem akartam mást csak, hogy azelőtt fussak be, hogy a „percmutató” ötvenre vált. Nem sikerült. Négy másodpercen múlott.
Aztán megnéztem az órám. 1:46:xx. Majdnem sírva fakadtam. Nem elég, hogy PB, de harminc perccel jobb, mint ősszel. Még most is alig hiszem el.
Azzal kezdtem, hogy köszönöm azoknak, akik hittek bennem, meg azoknak is akik ugyan nem hittek, de biztattak. Ezzel is fejezem be.
Köszönöm!
Táv: 21,1 km
Idő: 01:46:28
Tempó: 5’02”
Átlag pulzus: 161 bpm
És néhány kép azoknak akik ott voltak, meg azoknak akiknek más dolguk volt.
