Az azért valahol döbbenetes, hogy január közepén az ember kimeríthetetlen témát talál az időjárásban. Mert ugye egyik nap tavasz van, a másik nap tél, aztán meg ősz… Még csak a hivatalos sorrendet sem képes tartani.

Persze az olyan, mint én, aki a szabadban szeret futni, az örülhet(ne) a langyos időjárásnak, de most valahogy nem megy. Aggódok, no! Az egészségem miatt. Bolond időket élünk… Biztos, ami biztos én megmaradok a téli öltözékem mellett, nem dőlök be az ablakon bemosolygó tavasznak. Aztán ezt néha megbánom. Bosszantó, hogy a napsütéses és az árnyékos részek között majd tíz fok különbség is lehet.

A meteóék keddre ígérték a telet. Büszkék lehetnek magukra, mert jött. Előtte még hétfőn futottam egyet. Nem azért mondom, de tizenhárom kilométeren az idén ez lett a legjobb időm. Eddig. Semmi erőlködés nem volt, mégis összejött a 4’54”-es átlagtempó. Haladok, még ha lassan is…

Na, kedden megjött a hó. Illedelmesen köszöntötte Tél tábornokot, azaz tisztelegtem a hólapáttal és bíztam benne, hogy másnapra összejön az idei első téli futás. Olyan izé, amikor fentről Holle anyó rázza a párnát, lent meg az a csúszós fehér izé megmarad.

Megmaradt. Viszont ez fel is adta szerdán a leckét. A cserére megérett omnim talpa, mondhatni sima. Ezt elfelejtettem belekalkulálni a télvárásba. Még a kapuig sem jutottam el, már két áldozatom volt a Rittberger családból. Leszúrtam őket. Béke poraikra. Visszamentem az invigoért… Nem az adidas hibája, hogy nem vagyok kibékülve ezzel a cipőmmel.

Az a nagy büdös helyzet, hogy amikor megvettem a cipőt olyan bölcseleteknek híján voltam, hogy a futás során az ember lában megdagad. Ergo, legalább egy számmal nagyobb cipőt érdemes venni. Legalábbis – a tapasztalatom azt mutatja – ha öt kilométernél hosszabb távokat szeretnék futok. És ugye én mostanság hosszabbakat szoktam.

Az invigo egy trail cipő, ami ugye nekem, akik a táv nagy részét betonon tudom le, nem az igazi. De most! A betont fagyott és friss hó keveréke borította… jégbordák, meg hasonló nyalánkságok. Most jól jött, hogy nem ajándékoztam el a terep cipőt.

Ha jobban megnézem, szerdán a hóban semmivel sem futottam az átlagos edzés teljesítményem alatt, holott olyan bő öt perccel lassabb futást vártam magamtól.

És jött a péntek, amikorra a kitört az ősz. És két okból távot, és útvonalat változtattam. Azaz visszatértem a régebbi, ugyanúgy a Rákospatak melletti tizennyolcas távomhoz.

Eredetileg pedig félmaratont terveztem, de – és ez az egyik ok – úgy éreztem, hogy edzés gyanánt a nyolc kilométeres esetenkénti távemelés sok. Lassan regenerálódok. És ez öt kilométer feletti emelés esetében minden egyes kilométerrel hatványozódik…

Meg aztán a hó utáni eső mocsárrá változtatta a patak melletti földutas szakaszokat… És nem volt kedvem a latyakban csúszkálni.

Na ezért lett a félmaratoni táv helyett hárommal kevesebb. Viszont magamhoz képest remek tempóval. Fáj is attól a fejem, hogy ezt az időt mikor fogom legközelebb megjavítani edzés körülmények között. Azt hiszem, az még messze van.

Fejfájásról jut eszembe, meg arról hogy hülye helyeken van izomlázam (még ma is), hogy a múltkori fiaskó után visszatértem a kinecthez. [Sokadik gyerekkoromat élem.] Igaz kevésbé ugrálós játékot választottam. Fighters Uncagedet. Igen, ez egy olyan pofozkodós játék. Olyan másfél óra elég volt belőle ahhoz, hogy másnap mozogni is alig tudjak… Rengeteg olyan izmot mozgatott meg, amiről nem is sejtettem, hogy van.

Bár egy barátom azt javasolta, hogy inkább az UFC Personal Trainerrel próbálkozzam, mert az tényleg komoly edzésprogram… Csak ugye még nem tudom, hogy mennyire van hozzá kedvem. [és a kedv szó emlegetése során jelentőségteljesen dörzsölöm össze a mutató és a hüvelykujjam]

Mert, ha már a kedvnél tartunk, akkor először egy új cipőhöz kéne, hogy megjöjjön az a kedv, mert az omni már nem húzza sokáig.