Nesze nekem! Ezzel zárhattam volna az ötödik hét beszámolóját, hiszen eddig én panaszkodtam, hogy ha tél van, akkor miért nincs tél. Erre, amikor végre hó van és nem hószerű csapadék, akkor maradok otthon a seggemen.

Ez mondjuk ebben a formában nem igaz, mert el voltam foglalva a hólapáttal… Aminek az eredménye a tiszta járda mellett enyhe megfázás, meg féloldali nem érzem jól magam. Ezzel a hétre tervezett erősítés ment is a lecsóba...

Vakartam is a fejem kedden, hogy most ágynyugalom vagy futócipő?

Az utóbbi mellett döntöttem. Megint elővettem az invigot, és elmentem futni.

Ugye milyen egyszerűen hangzik?

Pedig nem volt az, először is megtörtént, ami az elmúlt két évben nem nagyon és elővettem a széldzsekit. Nem azért mert az is elég, hanem azért mert más futáshoz alkalmas kabátom nincs, és eddig nem is volt nagyon rá szükség, mert… mert utálok kabátban futni. Még a széldzsekiben is. Viszont nem akartam, hogy az enyhe megfázásból nagyobb legyen. Remekül sikerült a hótaposás, főleg, hogy ezt már előttem többen megtették, így kényelmes ösvény várt.

Most jön az, hogy én nem is értem, hogy mások milyen hanyatt eséstől félnek, de tudom, igaz ez már ennek a hétnek a története.

Aztán csütörtökön tanultam. Sokat. Jött a lehetőség, hogy egy "kollégával" fussak a DK-teamből.

A dolog azért tanulságos, mert a magamfajta [nem jut eszembe jobb jelző] magánakvaló pasast is az motivál futás közben, ha látom, hogy megy előttem valaki, mert olyankor csak arra koncentrálok, hogy beérjem, vagy legalább ne veszítsem szem elől (a nem kívánt rész törlendő). Nem versenyszellem ez, hanem figyelemelterelés, hogy ne a hátra lévő kilométereket számolgassam.

De most együtt futottunk, ami azért jó, mert kevésbé unalmas. Meg aztán, ha én vagyok a lassabb, akkor a gyorsabb futó húz magával, tehát javul a teljesítményem, ha meg én vagyok a gyorsabb, akkor önfegyelemre tanít. Hogy figyeljek a tempóra. Eddig akárhányszor tudatosan akartam lassabban futni, sohasem jött össze igazán. Összességében együtt futni azért jó, mert jó! Igaz csak hét jól eső kilométert mentünk együtt.

Utána egy kicsit még szaladgáltam, csak a jobb átlegtempó reményében…

Végül a szombat. Megint egyedül. Kissé fájós lábbal, mert az invigo megvételénél nem számoltam azzal, hogy futás közben a láb dagad… Kellemes tizennégy kilométer a kihalt patakparton. Azt azért nem mondanám, hogy fáznak a kutyák, mert a sárga hó utal sétáltatási nyomokra, de a gazdik kevésbé bírják a hideget. Szerintem félnek, hogy a fülükhöz fagy a mobil…

Azért a legjobban annak örültem, hogy végre műkszik az RDS, hála CicloSportnak. Végre nem vagyok a megszokott, bemért útvonalakhoz kötve.

És élvezem a havat, meg a hideget, mert tél, az legyen tél.