Nekem a tavasz már két éve Pestszentimrén kezdődik. A futással, ami összeköt. 

Igen, megint itt a tavasz, meg a hivatalosan VII. [nekem még csak a harmadik!] Imre-Lőrinc versennyel. Megmondom, miért szeretem. Mert ez a nyolc kilométer igazán alkalmas arra, hogy az ember a felmérje az erőnlétét a Vivicittá előtt. Most nagyképűen azt mondom, hogy kellemes bemelegítés, de ha jobban belegondolok két éve még arról szólt, hogy bírom-e együtt a Mini- meg a Midicittát. Tavaly már arról, hogy felmérjem az esélyét, hogy a Vivicittát be tudom fejezni egy órán belül… az idén… Nos, az idén mát tényleg bemelegítés volt a Vivicittá félmaratonra.

Ráadásul tavaly nem is sikerült igazán jól. Nem tudtam öt percen belüli tempót összehozni, igaz, olyan tíz-tizenöt másodperccel jobbat futottam, mint előtte az edzéseken.

Az idén hasonló volt a cél. De ugye a számok tükrében már a 38 perces befutót, azaz PB-t céloztam meg, valahogy úgy, hogy 5’20”-on belüli első kilométer, utána 4’50” körüli utazósebesség, és az utolsó két kilóméteren ami belefér.

Na jó, most már foglalkozom a versennyel is.

A rajt 11:30-ra volt meghirdetve. Persze az előnevezést elmulasztottam, így már odamentem tízre… Nevezés. Na, az egy kicsit megint káoszos volt. Úgy tűnik, hogy az idén is sikerült a résztvevőknek meglepni a szervezőket azzal, hogy eljöttek… Szerencsére most azért simábban ment. [Az meg, hogy a nevezésről az ÁFÁ-s számlát elküldik-e, majd kiderül… Mindenesetre megígérték.]

Miközben a kicsik futottak, mi vártunk.

Jut eszembe, a sok kistáv miatt is szeretem ezt a versenyt, látszik, hogy a szervezők kedvet akarnak csinálni a futáshoz, és ez bizony jó!

Aztán elrajtoltak a bringások, és mi vártunk. Azt mondták, hogy csúszás van, de a nyolc kilométer indulóit szinte időben hívták a rajthoz. És vártunk.

És vártunk… A majd negyvenöt perces várakozás sokak bemelegítésének tett be.

És elrajtoltunk, először a kerekesszékes versenyző, majd mindenki más. Némi tülekedés után futni is lehetett. Úgy hat percnél felvettem az utazósebességem. Nem véletlenül írok percet kilométer helyett, mert azt nem jelölték. Vagy én vagyok annyira vaksi, hogy azt egész verseny alatt nem vettem észre.

Mivel szokásomtól eltérően nem a mezőny végéről rajtoltam, így egy idő után azon vettem észre magam, hogy nem én előzök másokat, hanem engem előzgetnek. Talán még gyorsítottam is valamennyit, de, hogy mennyi az az annyi, azt nem tudom. Nem vittem az RDS-t magammal…

Úgy számoltam, hogy a frissítő négy kilométernél van. Ott húsz percet mutatott az órám… Basszus! – mondok magamnak, ebből így nem, hogy PB nem lesz, hanem még a tavalyinál is rosszabbul állok.

Na most, ha négy kilométernél gyorsítok, az nem szül jó vért. Azért kicsit odatettem magam, de még komfortzónán belül.

Hajrázni hat kilométernél [már, ahol én gondoltam a hat kilométert!] kezdtem.

Aztán egyszercsak ott volt a befutó. Derékszögű kanyarral a legvégén, csak hogy örüljünk.

Az órám a célban 37:23-at mutatott.

Csak annyit mondtam, hogy Prága!

És akkor tényleg örültem, úgy mintha megnyertem volna!

Vissza a versenyre.

Befutó csomag, az nem volt, de mivel siettem nekem legalább felnőtt póló jutott… Valaki összecserélhette a dobozokat és a gyerekek begyűjtötték a felnőtt méreteket. A víz, alma, zsírosdeszka combóból, némi almát vettem magamhoz. Megvártam Amatőr kollégát, aztán eredményhirdetés, meg tombola. Ez utóbbi, meg a pénzdíj a verseny extrái.

A versenyközpont a Kastélydombi Általános iskolából átköltözött a célnak sokkal inkább megfelelő Sportkastélyba.

Az Utunk Ultrába értékelési szempontjait alapul véve a verseny 9/20, mert nekem akkor is kedves és a hibáival együtt is nagyon ajánlom mindenkinek, mert szeretem.