Katarzis nélkül

futás, teljesítménytúra, és a kezdetekben görkorcsolya

Családias verseny

2012. április 07. 21:30 - regulat

Rákoscsabai terepfutás

Valahogy eddig az ún. kis versenyek kimaradtak. Kis verseny alatt értem azokat a rendezvényeket, ahol távonként nem százas nagyságrendben mérik az indulókat. Meg a terepfutás is kimaradt…

omni_10.JPGKedden meg megláttam, hogy húsvétkor Rákoscsabán terepfutó verseny lesz, méghozzá 4,7, meg 12,8 és 21,1 kilométeren. Nézem az edzéstervemet. Szombatra egy lightos félmaratont terveztem be. Miért nem futnám terepen?

Miért futnám terepen? – kérdeztem vissza egyből magamnak. A terepfutásról – megvallom - nem sokat tudok. Annyit, hogy nehéz. Mert, hogy sok a hepe, meg a hupa. A dimb, meg a domb, vagy rosszabb esetben a hegy, meg a völgy. És, hogy a laza talajra nem árt olyan cipőt húzni, ami kapaszkodik.

Na, ilyen cipőm nincs.

Nézem a térképet. A Rákoscsabai terephez talán jó az én cipőm is. Már, ha az időjárásfelelős nem csinál mocsarat a környékből… A hét további részében leginkább az előrejelzéseket bámultam, mert valahogy bennem volt a menni kéne. Elvégre közel van. Elvégre ingyenes. Elvégre terep. Ki akartam próbálni magam.

Bár abban nem bíztam, hogy egy héttel a PB-s Vivicittá után 5’30”-as kilométereknél jobbat tudnék futni.

Ráadásul ez volt az a hét, amikor… na de erről inkább a következő bejegyzésben.

Pénteken nem esett, és a szombat délelőtt is esőmentesnek ígérkezett… Azért az előrejelzések által ígért lehűlés miatt, a mit vegyek fel problémakör megkerülhetetlennek ígérkezett. Végül a térdnadrág mellett a hosszú ujjú felső mellett döntöttem. A Suhanj!-os kendő és [az újonnan beszerzett] karkötő, persze kötelező kabala.

Átkocogtam Rákoscsabára, elvégre az a majd három kilométer bemelgítésnek sem utolsó. Odaértem, beneveztem. Elsőként a félmaratonra. És parázni kezdtem, hogy legalább öt induló legyen a távra. Aztán jöttek az ismerős, és azok az ismeretlen arcok, akiket akár ismerhetnék is. Célzok itt elsősorban az EO-ról Tomcsira, akivel most találkoztam személyesen először, vagy a DK Team-ből Balogh Ádámra, akivel nem beszétem, és akiről nem is sejtettem, hogy szintén DK tag.

Az, hogy ez egy családias verseny lesz rögtön kiderült. Eleinte kicsit árván álldogáltam a gyülekező futók között, akik szemmel láthatóan ismerték egymást. Később azért jöttek a hozzám hasonló újoncok. Ha nincs nevezési díj, akkor az ember eleve nem számít rajt, meg befutócsomagra, chipes időmérésre, útlezárásra és (túl) sok frissítésre… viszont arra sem, hogy a frissítő pont a víz mellett remek ribiszkeszörpöt kínál. Ez utóbbira, már hogy remek, csak a célban jöttem rá. Végül is szerintem, a két frissítés ebben az időben pont elég volt a félmaratonhoz.

De volt öltöző, zuhanyzó… szóval nem lehet ok a panaszra.

A három távnak alig több, mint hatvan indulója két részletben rajtolt. Először a két hosszabb, utána a rövidebb táv indulói. A félmaratont ha jól láttam a rajtszámokat összesen huszonnégyen vállaltuk be.

Az első két kilométer emelkedői, meg a tűző nap erősen elgondolkodtatott. Két dolgon. Egy, hogy mi a bánatot szereznek ezen? Kettő, hogy a francba lesznek ebből 5’30”-as kilométerek? Aztán szerencsére a lejtő valamennyire visszaadta az önbizalmamat.

De még mindég nem értettem, hogy mi abban a jó, hogy fedelesszárnyú dögök pattognak le a szemüvegemről, vagy, hogy illegális szemétlerakókat kerülget az ember.

A kilencedik kilométerre a mezőny – már amit láttam belőle, azaz az előttem futó öt embert, meg az üldözőmet - teljesen szétszakadt. Gondoltam, jön a monotónia.

Aztán eszembe jutott még egy félelmem. Az eltévedés. Erre esély sem volt. Jól követhetően kijelölt útvonal, még az erdei bújócskázós részen is. Jelzett kilométerek. …és kedves, és pont a jó helyeken álló segítők.

És a második körre, úgy a tizenegyedik kilométer környékén, kezdtem élvezni a dolgot. Az emelkedőket kevésbé a lejtőket jobban. Főleg, hogy akkor már nem fenyegetett a veszély, hogy lekőröznek. Azt nagyon tudom utálni…

Gyakorlatilag, a második körben már nézelődni is tudtam, nem az utat kerestem, nem a szemetet láttam, hanem a tájat. Csak gyorsítani nem tudtam. Ez az emelkedők esetében még csak csak érthető, de a lejtőkön? Féltem a pofáreséstől…

És a tizenkilencedik kilométertől szinte csak lejtő.

Ugye milyen jól hangzik?

Szerintem is.

Cél. Nézem az órám 1:50:49. Ezt így, elsőre, terepen. Jól vizsgáztunk az omnival életem negyedik félmaratonján. (abszolút 8/24)

Hazaérve jöttem rá, hogy a terepfutás igenis szerethető. [De azért kéne hozzá egy jó cipő!]

Meg arra, hogy klasszak a nagy rendezvények, de egy ilyen családias hangulatú kis versenyt nem szabad kihagyni. Hatalmas élmény volt!

Köszönöm!

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://withoutacatharsis.blog.hu/api/trackback/id/tr24370297

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

egyensúlyban · http://apaegyensulyban.blog.hu 2012.04.07. 21:38:27

ha lesz jövőre - és leszek én is :) - akkor szeretnék időt találni majd erre, jól hangzott, amit írtál

6. alabardos · http://hatodikalabardos.blog.hu 2012.04.07. 21:54:45

@egyensúlyban: Figyelek. Ha látok legközelebb ilyet, szólok! :)