Lusta vagyok, na! Erre a megállapításra a Hegykői fürdőben jöttem rá a múlt héten. Pont a meleg vízben ültem, amikor rájöttem, hogy bizony még nem írtam meg a harmincegyedik heti bejegyzést. 

Mondjuk ott a vízben ülve nem is tudtam volna megtenni, mert ugye ki az a marha, aki laptoppal ül be a medencébe. Legyintettem egyet, hogy majd este. Este meg, hogy majd holnap… Na már lett lelkiismeret furdalásom, úgyhogy most a résztávozás előtt írok valamit a két héttel ezelőtti futásokról, ami azért is nehéz, mert lassan az eltelt idő jótékony homálya fedi.

Nem, a kép nem Hegykő, az már Fertőrákos strandja. Na ott sem írtam egy sort sem.

Arra határozottan emlékszem, hogy az a 31. hét is a dögséges meleg jegyében kezdődött. Kedden.

Amikor meg a hét első futása keddre esik, akkor eleve nem célom gyorsat futni. Nem is úgy kezdtem bele. Már, csak azért sem mert előző héten a betervezett hosszúkat nem igazán bírtam végigfutni. A betervezett 44-ből, összesen lett 27,5. Ez ugye a varganormani logikával pont a kitűzött cél teljesítése, de nálam ez még, vagy inkább már nem megy.

Szóval hét eleji tizenhat. Lassan, békésen. Mintegy huszonhét perc kellett az első öt kilométerhez, aztán egy kicsit gyorsítottam olyan öt perces kilométerekre. Második öt, huszonnégy perc. Volt még hat, nekem meg vérszemem, hogy össze lehet ezt hozni ötperces átlagra még akkor is, ha majd negyven méter szintemelkedés van a végén.

Tényleg össze lehet hozni. De szerintem semmi értelme nem volt az akciónak, azon kívül, hogy megcsináltam, mert utána nem éreztem magam olyan helyre legénynek.

Ha második nekifutás, akkor résztáv. A szokásos 2x840 és 3x560… Ez kéne [belső kényszer ez, nem szakember javallása] nettó tizenkét perc alatt lefutnom. Most úgy érzem, hogy talán jövőre sikerülni is fog… addig meg szorgalmasan dolgozom a projekten.

Az biztos, hogy olyankor jobban megy, ha vannak még a pályán más futók is. Kivéve, ha a azok a más futók egy óvodás csoport, úgy másfél tucat nagycsoportos, és három lelkes óvó néni. Úgy nehéz…

Aztán jött a szombat. És el is ment, mert a hivatalos ebéddel összekötött családi ünneplődésbe nem fért bele a futás. Na jó, utána belefért volna, de mivel belém sem fért semmi, inkább úgy voltam vele, hogy ami már bent van, az maradjon ott is egy darabig. Inkább vasárnap…

Vasárnap meg jött a vacila, hogy akkor most belevágjak egy kudarcélménnyel kecsegtető hosszúba, vagy a melegre való tekintettel legyen csak tizenhat, mintha hét eleje lenne.

Lett belőle tizennyolc, ami ugye egyik sem. Erőltetés és rohanás nélkül, barátságos pulzusszámmal, és azzal a tudattal, hogy mégsem viszem magammal Sopronba a futócipőt. Legyen a pihenés, az pihenés.

Fussanak helyettem az olimpikonok!