Talán közrejátszik, hogy mgergoo tegnapi bejegyzése. Úgy látszik „Sziámi” Müller Péter szövegei az élet sok helyzetében elővehetőek. Valószínűleg még Forrest Gump is a nagy futás előtt azt dúdolta volna, hogy sodródni kell, sohasem tudni a célt… már, ha ismeri.

[Nem, nem a futás Pandacsöki Boborjánjára gondoltam, bár néhányan szeretik őt a magyar Forrest Gumpnak becézni. Neki igazából semmi köze ehhez a bejegyzéshez, hiszen szokás szerint, ellenőrzött körülmények között nem futott.]

Szóval ott tartottam, hogy százból, ha egyszer jó… és nem tudom eldönteni, hogy ez a mai 27. Nike Budapest Félmaraton ez most az az egy, vagy nem az?

Nyolc előtt pár perccel már a Városligetben ballagok, ahol a futókat most még nem az autósok, hanem a hivatásos kukabúvárok utálják, mert a mai piac már a ktyáké. Utánam is szól egy kedves háromfogú banya, hogy „Úgy fussanak, hogy a szívük is megálljon!” „Hogy a seprűd nyele legyen szálkás és az tegyen boldoggá!” – viszonzom a jókívánságot. Megyek DK csapatfotózásra.

És remekül elpofáztam az időt. Bemelegítés? Az elmaradt. Meg a pisilés is. Igen kérem a kisdolog, az nagy dolog, remekül hazavágja az ember komfortérzetét. A rajtzónától futás vissza, mert a mellkas pántot nem vettem fel. Vissza a szardíniás dobozba.

Igen kérem, valaki valamit nagyon elszámolt, mert boldog az aki befér a rajtzónájába. Legalábbis a kettes zónában ez a helyzet. És már rajtolunk is. Basszus! Előttem egy németül beszélő hawaii csapat (mint utóbb kiderült hollandok voltak). Ismerős sehol.

És kezdődik a lökdösődés. Pedig ez a rajtzónás dolog, elvileg jó. Azért elvileg, mert egyrészt a zónád csak a Te becsületességedtől függ, Te írod be a tervezett eredményt, másrészt a váltók esetében a váltó tervezett idejétől, és nem az első ember tervezett idejétől függ. Ezen azért gondolkodni kéne…

És ha már a szervezés, tudom a nem fővárosiaknak ez az egy órával korábbra hozott rajt kellemetlenséget okozhatott/okozott, de gondoljunk bele, hogy mennyivel többen lettek volna rosszul, ha tízkor rajtolunk. Én dicsérem a BSI józan döntését.

A tervezés során a távot 3x7 kilométerre osztottam fel. 33-34-36-ot terveztem, igaz huszonöt fok alatti hőmérsékletre… Frissítési gondom az idén nem volt. Mert csak, vagy inkább maximum az utolsó két kilométer elöttre terveztem be.

A lökdösődős, nehezen [ez azért relatív!] haladós szakasz az Andrássyn kezdett felszakadozni, hogy utána a Lánchídon ismét összeszoruljunk. Ahhoz képest, hogy az első kilométer 4’50”-re sikerült szép lassan, gyorsultam. Még akkor is, ha a rendezvényt szponzoráló Fővárosi Vízművek az életemre tört. Na, de most komolyan ki volt az a marha, aki szerint jó ötlet a zacskós víz? Budán a rakparton ráléptem egy félig üres, vagy félig teli zacsira, és nem sokon múlt, hogy a koponyám a betonon toccsanjon, jobb esetben csak koppanjon. Basta! Megúsztam.

És most egy kicsit nézzük párhuzamosan, hogy mit mértem én, és mit mért a Nike.

Mondtam már, hogy ezt a budai rakparti szakaszt utálom majdnem a legjobban? Szembe tűz a nap. Istókzicsi rosszabb mint a Hortobágy. A rakpartnak és az első szakaszom vége alig 33 perc felett. Jó! Irány vissza Pestre, persze, hogy híd, persze, hogy tömegnyomor.

A félárnyékos pesti rakparton ott a 10. kilométer, a Nike szerint eddig futottam gyorsan, mert az átlagtempóm 4’43”. Pont amennyit szerettem volna.

A továbbiakban én nem éreztem jelentős lassulást, nem úgy a chipes időmérés. Én úgy mértem, hogy a hatvankilencedik percre lett meg a második szakasz, de ezt a hivatalos mérés cáfolja. Azt mutatja a gép, hogy a tempóm 5’05” re esett vissza. Én úgy láttam, hogy cca. 35 perc alatt ez a szakasz is megvolt. Ők biztos jobban tudják.

És jött a krach. Lehet a meleget okolni, meg annyi minden mást, de szerintem a fejemben volt a gond. Ha valaki nem emlékszik, akkor mondom, hogy tavaly itt lett hányingerem. Most nem volt, de úgy hatperces tempóra lassultam vissza, és hiába tudtam, hogy gyorsítani kéne nem ment úgy két kilométeren keresztül.

A Marx Nyugati-téri felüljáró sokak félelme… Nem tudom. Addigra kezdtem erőre kapni, tehát lefele még lassítottam is. Kis bújócska a Ferdinánd híd alatt, utána egy presszós hölgyemény a bejáratnál papírpohárba kínálja a friss vizet a futóknak. Bakker önkéntes vízosztót még egy versenyen sem láttam! Innen üzenem, hogy Tündérnek teccett lenni, keszcsókolom!

Aztán Dózsa Gyögy út, Liget… és cél.

Igazából örülni kéne. 29:59-cel jobb idő, mint tavaly, majd egy perc mínusz a K&H-hoz képest… és mégsem az igazi. Nem volt meg a 100 bolha, csak a tapasztalat.