Említettem a negyvenkettedik hétről szóló posztban, hogy a kertben lévő mogyoróbokrok számát eggyel csökkentettem, aminek következtében a derekam rakoncátlankodni kezdett. A múlt hét csupa örömhír, a derekam nem lázadt, és azt a nyomorú bokrot is elkezdtem lapra szerelni… baltával. Mondjuk újra összerakni már nem lehet...

Hirtelen fel is támadt bennem a lelkesedés, hogy akkor ezt most kinevezem erősítő edzésnek, de aztán letettem róla, mert ezzel az erővel a bevásárlást is hívhatnám annak. És ugye én puffogtam, hogy a kertásás nem edzés, hanem munka.

Ha már a hosszú hétvége folytatásával kezdődött a hét, akkor miért is ne menjen kirándulni az ember gyereke, elvégre az erdő, a csend, a béke, meg a nyugalom… Irány Dobogókő! Hogy Boncz Gézát idézzem: Éljen a kirándulás!

Hogy ebben az országban mennyien vágynak békére, meg nyugalomra! Dobogókőn kitehették volna a megtelt táblát. Ez itt egy megtévesztő kép arról az öt másodpercről, amikor üresnek látszott az erdő. Hallatszani, sohasem hallatszott annak. Igen, voltak ott gyökerek. Is.

Az eredeti terv az volt, hogy teszünk egy könnyed sétát a piros körről elnevezett turistaúton, de ugye Dobogókő a Föld szívcsakrája, hát csak rája kéne nézni arra a Ferenczy-sziklára.

Jelzem tettük ezt jó városi kiránduló módjára, se térkép (na jó az van, csak egyrészt otthon maradt az asztalon, másrészt 1988-as…), se itiner. De azért volt nosza, meg rajta… Hát mit mondjak? Tisztára, mint a nagykörúton, csak itt az utak voltak olyan állapotban, mint arrafelé a házak. A tömeg pont ugyanakkora.

Oda sétáltunk, meg vissza… nem loholtunk, nem volt szintidő.  Viszont beleraktunk majd egy kilométernyi fölöst az útba… Itt kell megjegyeznem, hogy a kirándulásunk estéjén fedeztem fel a turistautak.hu oldalt, amivel baromi jó itinert tudtam volna csinálni. (A lap alján – amikor megrajzoltad az útvonalat ott az „itiner” gomb, ami megmondja, hogy milyen utakra és szintekre számítson az ember gyereke. A mi sétánk 68 százaléka nem jelzett turistaút volt…)

De jó volt, és ez a lényeg. Másnap futás. Megint. [Ki, hogy kezd egy ünnepet...] Halvány elképzelésekkel arról, hogy milyen is lészen. Mert azért a derekam még nem javult meg, csak javulgatott. Ezt a belegyorsításoknál azért megsziszegtem.

Aztán jött a csütörtök és hirtelen bő tíz fokkal lett őszebb, mint két nappal korábban. Igen elő kellett venni az átmeneti nadrágot, azaz a vékonyabb hosszúban volt célszerűbb futni. Mondanám, hogy más fontos dolog nem is történt, hacsak az nem, hogy egy szerintem rendszeresen kocogó autós futómatricát akart a kocsijára, és erre a célra pont engem szemelt ki. Miért gondolom, hogy kocog? Különben, minek neki a futómatrica a kocsi orrára? A Carmageddon nevű számítógépes játék már kiment a divatból, ha jól tudom.

Még hozzá tehetném, hogy bizony eddig aznap futottam a legjobb időt ezen a távon… mert nem hazudnék vele, de a hétből még ott volt a szombat.

A legjobb időhöz hozzátenném, hogy sokszor és sokan mondtátok, hogy elrohanom az edzéseket és versenyen azért nem sikerül sokszor jobbat futnom… Nem, most nem állok neki magyarázkodni, csak meg kívánom jegyezni, hogy ezen a héten, mind a három futásom átlagpulzusa 156 bpm volt, ami – szerintem – edzésre nem olyan marha sok(k).

Szóval hátra volt még a szombat. Hetes fok, szitáló eső… Nem, a kesztyűt, meg a sapkát nem kerestem elő, az majd öt fok alatt jön jött. Nehezen indult, na. Valahogy nem tudtam rendesen bejáratódni az első öt kilométeren. Mondta az agyam, mert az első hetes 32 perces ideje nem azt mutatta. Valahogy nem volt meg a komfortérzetem. Hiába no, az idén eddig elkényeztetett a napocska. Féltávra eláztam, ami még rontotta a komfortérzetem. Éreztem, hogy lassulok. Annyira, hogy inkább nem is nagyon néztem az órára. Az etap végi kigyorsítás sem volt az igazi. Meg is lepődtem, hogy a második hetes még az ötperces tempó alatt maradt. Legyintettem, hogy a végén az emelkedőt úgy sem bírom majd, és futottam tovább. Halkan jegyzem meg, hogy az emelkedő tényleg pocsék érzés volt, nem az a belehalós, nem az a qrva szar, de pocséknak pocsék. Uccsó ötszáz, tempó. Ezt mondjuk egész jónak éreztem. Erre mit mutat az óra? Azt mondja, hogy eddig ez volt a legjobb…

Na most, ha az időjárás a barátom, akkor Siófokon megvan a kétszámjegyes befutó. Ha az időjárás a barátom. De ez csak akkor fog kiderülni… november 18-án. Siófokon.

Most olyan szívesen belinkelném Boncz Géza Éljen a kirándulás! című írását. Ha megtalálnám valahol. Úgy, ahogy ő elmesélte. Nem találom. Mint ahogy Boncz Gézát sem.

Tizenkét éve, hogy elment.

Emlékét őrizzük, őrzi a bonczgeza.hu. Is.