Több mint két hete egy métert sem futottam. Hát nem így terveztem a decembert.
Először is, hogy el ne felejtsem, Matt Kenyon képeslapjával szeretnék Békés és Kalóriadús Ünnepet kívánni mindenkinek. Hogy legyen mit lefutni!
Aztán, hogy térjek a lényegre...
Szóval mint azt legutóbb emlegettem szkanderozék a takonykórral és felváltva érünk el sikereket. Aztán jött a doktor, és azt mondta, hogy…
…van egy frankó ínygyulladásom, ami ugyan nem fáj, de folyamatos gyulladást tart fenn bennem nyaktól felfelé. Na ez ellen küzdöttem.
Szóval a negyvenkilencedik héten még akadt egy futás amolyan utolsó próbálkozásként.
Hogy aztán ez most egy időre más okból is esélyes lett az utolsó jelzőre arról inkább a végén.
Tehát itt volt ez a napos alig mínuszos csütörtök és nekivágtam. Lesz, ami lesz.
Ha röviden akarnám összefoglalni, akkor most annyit írnék, hogy nagyon jól esett. A pulzusom a céltartományban, a tempóm ehhez képest meg meglepően jónak mondható 5’08” volt. Próbáltam arra a bizonyos belső hangra hallgatva megtalálni a ritmust. Az órára jól ráhúztam a kesztyűt, a pulzus pittyegés kiiktatva, szóval nem zavart semmi. És senki.
Nem mondom itt-ott akadt egy-két jeges folt, de nem lassított, és – ami a legfőbb – csak a talpam érintette a talajt. Egyelőre barátok vagyunk az asicsszal.
Akkor még úgy gondoltam, hogy pénteken jön a folytatás, de ugye a doktor azt javallotta, hogy várjak még egy kicsinyt.
Mit lehet ilyenkor tenni, hogy az ember kielégítse a mozgásigényét? Nem tippeket kérek, nekem bevált a kinect a házimozgásra. Le tudok úgy izzadni a játékos ugrálás során, mint futás közben. Sőt… és van egy két edzésprogram amire egyre jobban fáj a fogam.
Aztán az ötvenedik héten már csak egy ilyen ugrálós izé jött össze, mert ugye karácsony, meg vásárlás, meg…
Meg tervezhetem át a már jól bevált [nem, nem eredményességi, hanem kényelmi szempontról beszélek] edzésprogramomat.
Mert ezen az ötvenedik héten az utolsó köröket is letudtam ahhoz, hogy ismét teljesen felboruljon a bioritmusom.
Nem ott még nem tartok, hogy üres a gyomrom és tele a tököm, de majd az is eljön.
Mert végre valahára ismét van meló. Korán kelés – na jó, ez hülyeség, mert semmivel sem korábban, mint az elmúlt másfél évben -, utazás, kártya lehúzás, és nyolc órányi seggelés heti öt napon keresztül. Persze kivéve a fizetett munkaszüneti napok, és a ledolgozós alkalmak. Szóval ma már elmondhatom, hogy egyenlőre [meg végre] lőttek a hétköznap délelőtti futásoknak.
Hiányozni fognak… de valahogy nem sírok utánuk. Most. Még.
That’s all Volks!
Ismét hivatali patkány lettem.
Most akklimatizálódom, és remélhetőleg egy hónapon belül kialakul a rendszer, hogy mikor, hol meg mennyit futok a jövőben. Most egyelőre elég az, hogy bő két hét után ismét letudtam egy kellemes félmaratont.
