Katarzis nélkül

futás, teljesítménytúra, és a kezdetekben görkorcsolya

Citius

2013. április 09. 21:15 - regulat

Nem véletlenül az olimpia jelmondatának első szava a Citius, azaz gyorsabban jut eszembe az múlt hétvégi II. Óbudai Futófesztiválról, pedig…

mozduljra_obuda.jpgPedig ez volt azon kevés versenyek egyike, aminek úgy indultam neki, hogy nem érdekel az időm, csak jól akarom magam érezni huszonegy kilométeren keresztül.

A tavalyi verseny után talán valami olyasmit is mondtam, hogy bármennyire profi volt a szervezés, bármennyire jól futható és lapos (na jó, szint nélküli) a Hajógyári, akkor is az volt ott az utolsó verseny, amin elindultam. Bevallom nagyon frusztrált a hat kör. Egy hatkörös versenyen az embert (főleg ugye az én szintemen) óhatatlanul lekőrözik. Abba meg belegondolni is brrrrr!

Tavaly (hogy még az emlékeimet idézzem) szabályosan szétestem. Szívem szerint leültem volna az út szélére, és hagytam volna az egészet a fenébe.

Aztán most azon vettem észre magam, hogy már megint beneveztem. Úgy látszik, azt éreztem, hogy valami tanulnivalóm van a szigeten. Vagy csak a tavalyi jó hangulat emléke elnyomta a benn élő Dulifuli törpöt.

grouchy.jpgHa már beneveztem… gondoltam félreteszem az olimpiai jelmondatot [az olimpia úgyis tavaly volt!] és örömfutok egyet. Ezt persze gondolni könnyebb, mint betartani. A téli futásokból arra a következtetésre jutottam, hogy jó lenne, olyan 155 alatti bpm-mel, meg olyan 5’20”-as tempóval letudni az egészet. Ha lekőröznek, akkor lekőröznek. Ennyi. Csak annyi kívánságom meredt, hogy legalább ne essen, legalább ne legyek nyakig sáros.

Persze, hogy szitáló esőben érkeztem ki a Hajógyárira.

Bemelegíteni… na ahhoz sem volt kedvem. …és elrajtoltunk. Ilyen is régen volt már, hogy a mezőny közepéről indulva nem én előzgetek, hanem csak engem előznek. De nem ám egyesével, hanem tömegesen. Vagy félszáz ember ment el mellettem, mire az első kilométert letudtam. Én meg folyamatosan magyaráztam magamnak, hogy leszarom, nem azért jöttem… Ez azért kellett, mert az első, azaz a legpihentebb kilométerem 5’13” lett. És közben jött a saras rész, és még mindig előzgettek, engem meg kezdett elkapni a gépszíj és gyorsítottam.

Na, nem vittem túlzásba, mert amikor azt mutatta a villanypásztor, hogy a második kilométer már öt percen belüli, akkor lassítottam. Én! Ilyet eddig elképzelni sem tudtam.

Kábé itt jött el az ideje, hogy nyulat válasszak. És megindult a vadászat. Nyuszi kinézve, bemérve, megelőzve. Na nem ilyen tempóban, kicsit lassabban. De az első kör végére én kezdtem előzgetni stabil ötös tempóban. Élveztem. Nyúlválasztás, levadászás. Nyúlválasztás, levadászás. Aránylag zökkenőmentesen.

Azért aránylag, mert egyszer csak kifogtam egy horrornyulat. Nem a megelőzése volt horror, hanem ami utána következett. Ha ezt sötétben, otthon, a patakparton élem át, hát sprintre váltok. Mintha a sátán kutyája jött volna mögötte, Zihált, hörgött, kiabálás szerű jajokat, vagy sóhajokat préselt ki magából, és megpróbált visszaelőzni. Féltem. Nem, nem attól, hogy megelőz, hanem hogy az előzést követően vagy szétmarcangol, vagy ott esik össze… Ennyit azért nem ér a dolog, úgy a nyolcvanadik hely magasságában, főleg, ha a táv majd kétharmada még előttünk van.

Két körrel később – már túl a lekörözésemen, és néhány hátulról rajtoló hozzám hasonló „csak a saját tempóm érdekel” mentalitású futó előzésén – kikaptam egy olyan nyulat, aki könnyed mozgással, nem hogy visszavette a vezetést, de még el is húzott jó száz méterrel. Na mondok magamnak ő lesz az akit a maradék két körben üldözni fogok, mert megelőzni… Egy kilométerrel arrébb megelőztem.

Az utolsó két körben leginkább azzal voltam elfoglalva, hogy biztassam azokat, akiken úgy látom, hogy sanszos, hogy feladják. Tudom, hogy nem egy vaszisztdasz egy hajrá! meg egy meg tudod csinálni!, de ha legalább egy embernek segített a tartalékokhoz hozzáférni, akkor már nem volt hiába.

És az utolsó körben Sanyi, vagy Józsi lettem. Éppen egy párt értem be, a fiú nagyon udvariasan lehúzódott, hogy szabad utam legyen… köszöntem, mentem, amikor azt hallom a hátam mögött, hogy a párja elkezd gyorsítani, meg kiabálni, hogy Sanyi vagy Józsi vagy mi… kellett vagy száz méter, amire rájöttem, hogy azt a Sanyi vagy Józsit bennem véli felismerni. Inkább hátraszóltam, hogy kösz, de az nem én lennék…

És egyszer csak azt látom, hogy van még hátra vagy ötszáz méter, amiből a célegyenes az kellemes vágtázós lejtő. Mondtam egy noszát, kezdtem gyorsítani, mert egy négy percen belül befutótempó olyan látványos lehet. Szerintem az is volt.

Ami a meglepő a történetben, hogy pont két egész perccel voltam gyorsabb, mint tavaly. És még meghalni sem akartam a célban. Csak jól éreztem magam, olyan megérdemelt munka gyümölcse hangulatban.

Nem tudom, hogy ebben mekkora szerepe volt a leszaromazidőt hozzáállásnak, és mekkora a villanypásztorral a 150 bmp alatti zónában futott edzéseknek, de valamelyik számított az biztos.

És megmondom előre, hogy jövőre is megyek, és nem csak azért, mert ingyenes, hanem azért mert profi módon megszervezett verseny. Nem tudom persze, hogy mekkora a ráfordított keret, és – bevallom – nem is érdekel, de az tény, hogy jó néhány fizetős verseny rendezője elbújhat az óbudaiak teljesítménye mögött.

Köszönet érte!

 

Ja, nem mintha lényegtelen volna, huszonöt százalékkal több induló mellett is alig pár hellyel végeztem hátrább, mint tavaly és két percet javítottam az időmön.

Egy év múlva a cél még két perc lefaragása lesz.

Jövő szombaton Imre-Lőrinc

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://withoutacatharsis.blog.hu/api/trackback/id/tr345214177

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása