Katarzis nélkül

futás, teljesítménytúra, és a kezdetekben görkorcsolya

Árral szemben - Vivicittá

2013. április 22. 21:07 - regulat

Most egy kicsit még más szemszögből mesélnék a Vivicittáról. Új élménnyel gazdagodtam.

sajoecseg_2010.JPGMondhatni visszatérő rémálmom a 2010 tavaszi árvíz, illetve annak egyetlen momentuma, ami nem volt több pár percnél, nekem mégis óráknak tűnt. Egy munkagép által keltett hullám megemeli a legfelső homokzsákot és ledobja, a következőt már a „kinti” víz tolja utána…. akkor hárman ugrottunk a zsákokra, hogy ne vigyen el többet a víz, és vártuk, hogy segítsen már valaki.

Na, ez a tehetetlenség élmény ért utol vasárnap a Margit-híd pesti hídfőjénél.

Tudjuk mindannyian, hogy az ember egy utcai versenyen – persze a sportszerűség határain belül, meg van, aki azon túl is – megpróbál kihasználni minden lehetőséget az útvonal rövidítésére, elvégre minden méter, minden másodperc számít. Futásban is van ideális íve a kanyaroknak…

Nincs is ezzel baj, amíg ezzel, amíg az útvonal rövidítés nem mások testi épségét veszélyezteti.

A Vivicittán, a klasszikus távot teljesítőknek először a második kilométernél álltam meg szurkolni. És ott volt rendező mellényben kedvencem: Síp, aki meglepő módon visszafogta magát… no igen ez a mezőny neki már túlkoros ahhoz, hogy ellenfélnek tekintse. Az alsósokkal emberkedni mégis csak könnyebb lehet. Vagy csak a tavasztündér simogatta meg a buksiját és attól higgadt le.

Miután Ulrik és a záróbuszsimogató-különyítmény is elhaladt, hamburgerezhetnékem támadt. Gondoltam kössem össze a kellemest a hasznossal, irány a Jászai. Mire a hídhoz étem az mezőny eleje már talán célba is ért. Mellesmeg a hídon a futóknak a rendezők lezártak egy Pestről-Budára vezető sávot, hogy mégse a szigetre tartó gyalogosokkal csapjanak össze a járdán és a kerékpárúton…

vivicitta_2013.jpgÉs amint battyogok Pestre jön szembe egy futó… nem az útvonalon, a kerékpárúton. Magamban ugyan lábasjószágnak neveztem szegény eltévedt bárányt, de – mondok magamnak – mindenkit érhet baleset.

Ért, mert egy másik futó akkor ütközött össze két békésen andalgó gyalogossal. És jött a harmadik, meg a negyedik, és ütköztek gyalogossal, bringással, miközben a kijelölt útvonalon senki sem futott. Ekkor már az ügyeletes pályafelvigyázókra voltam morcos, egész addig, amíg ki nem derült, hogy nincsenek. Senki nem volt a Jászainál, hogy a futókat le terelje a járdáról.

Halkan jegyzem meg, hogy emlékeim szerint a félmaratonnál még mintha lettek volna…

Közben a híd lábához értem, az egyetlen ponthoz, ahol még vissza lehetett terelni a futókat az útvonalra. Pont úgy éreztem magam, mint Sajóecsegen 2010-ben. Ott álltam tehetetlenül, és integettem, meg kiabáltam, hogy merre van az arra. Egyszerre két oldalról kezdtek szidni. Egyrészt a futók, hogy miért állok eléjük, másészt a gyalogjárók, hogy miért nem veszem fel a rendezői mellényt.

Állítólag mi futók (már, ha annak nevezhetem magam az eddigi lefutott kilométerek alapján) egy kicsit mások vagyunk, empatikusabbak, segítőkészebbek… összetartóbbak, mert mi elsősorban önmagunkat akarjuk legyőzni. Nem tudom, hogy miért, de úgy éreztem csinálni kell. Magunkért.

Előttem sokan, mögöttem nem kevesen… végre egy srác beállt mellém önkéntes rendezőnek, majd már hatan lettünk, így azért kezelhetővé vált a tömeg.

"Szabad vagyok! - mondta a majom a rácsnak.

Én nem. - mondta a rács - engem majmok közé zártak."

Már bocs, de néha így éreztem.

Istókzicsi jobban elfáradtam, mint a félmaraton alatt.

Ami megdöbbentő volt a történetben, az nem is ez, meg nem is a kedves mamám foglalkozására tippelő futótársak [Jelzem egyikük sem találta el], hanem néhány tekintet. Láttam már futóversenyt nézőként, láttam már néhány befutót, volt már nekem is csőlátásom, de szemtől szembe még nem álltam beszűkült tudatállapotú futóval. Most jött néhány. És semmivel sem jobb érzés látni már tíz méterről, hogy ez az ember bizony neked fog menni, mert – szó szerint – nem lát, mint amikor azt láttam, hogy jön a víz…

És bár ez a poszt eredetileg azok miatt íródott, akik szemmel láthatólag magukat túlvállalva, dúvad üzemmódban működtek az utolsó két kilométeren, mégis a felejthetetlen élményt azok jelentették, akik egyből értették és érezték a segíteni akarásunkat. Lehet, hogy közülük is sokan túlvállalták magukat, őket biztattuk, hogy már csak egy kis emelkedőt kell kibírni… de nekik nem csak a szabásuk volt ember. Ők a hősök, még akkor is, ha percekkel maradtak el a dúvadak mögött.

Azok a mosolyok, azok a köszönömök (egyet még ma is kaptam e-mailben) jelentik azt, hogy megérte odaállni.

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://withoutacatharsis.blog.hu/api/trackback/id/tr455241997

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Oh Dae Su 2013.04.23. 10:09:37

Én ugyan nem voltam ott az idei Vivicittán, de szép dolog volt, amit tettél!
Jól emlékszem, hogy volt tavaly ősszel egy 1:40-es álmod a félmaratonról, ami akkor nem jött össze? Most hol tartasz? Az 1:40 az nagyon kemény...

6. alabardos · http://hatodikalabardos.blog.hu 2013.04.23. 21:12:55

@Oh Dae Su: Fel nem adtam az 1:40-et, csak elhalasztottam. De közelítek hozzá szép csendben. :)
süti beállítások módosítása