Most tértem vissza negyedszer a Poroszlói gátra. Mondhatni már én is azok közé tartozom, akik azt mondják így május elején, hogy a Tisza-tónál otthon vagyunk. Persze minden év más, de jó ilyenkor látni az ismerős arcokat és évről-évre több olyan arcot látni, akiket innen ismerek.

Az idei év nem indult valami szerencsésen, a márciusi hóesés nem igazán ösztönzött arra, hogy felhúzzam a görkorit. Tavaly úgy éreztem, hogy a verseny előtti uszkve kétszáz kilométernyi korizás kevés volt a versenyhez. Az idén tavasszal mindössze harminc kilométernyit gurultam. Még annyit sem sikerült összehozni, mint a verseny távja. Na most így nekivágni…

Igen, már ott tartottam, hogy az idei versenyt kihagyom. Aztán két héttel a verseny előtt úgy döntöttünk, hogy mégis megyünk. Én görkorizni, a család halat enni. Mer’ így mindenki jó jár.

Szóval ott volt a szombat délelőtt, már a poroszlói töltésen készülődtem és azt éreztem, hogy marhára nincs kedvem rohanni. Elég lesz csak úgy kényelemesen elgurulni a célig. Adtam magamnak erre három és fél órát.

Közben megjött a busz Tiszafüredről, és hozta a rajtközpontból a többi versenyzőt. Többek között egy ötfős szlovák gyorskorcsolyázó különítményt. Akkor már tényleg tudtam, hogy ebben az évben tényleg kirándulni jöttem. Pedig azt még nem is sejtettem, hogy a tizedik kilométernél még két SC Kosice versenyző fog elgördülni mellettem. Lemaradtak a rajtról.

Ja, a rajt. A rajtnál elkapott a gépszíj, de két kilométer után beláttam, hogy jobban járok, ha a saját tempómban haladok. Maximum kicsit több lesz a szél, mintha bolyoznék. Több is lett. De azért csak haladtam a megszokott útvonalon.

Kisköre. 26. kilométer. Az egyes számú rém.

Amikor először jártam itt, akkor azt hittem, hogy sohasem érek fel a zsilipre, utána meg attól rettegtem, hogy nem érek le egy darabban, olyan hosszú és pocsék út vezet le onnan. Hát örömmel jelenthetem, hogy a zsilip az elmúlt négy évben borzasztó magas és meredek hegyből, erős dombbá laposodott. Nem mondom, lefelé még mindig félek egy kicsit. Viszont már csak harminc kilométer van hátra….

 A zsilip után jön az egyik kedvenc szakaszom Abádszalókig. Ez valahogy minden évben felüdülés a zsilip után. Jó tempóban lehet előzgetni a bringásokat. Az amatőr bringások itt már kezdenek fáradni, és ilyenkor hangzik el általában egy-egy lemaradó bringás szájából az a szívemnek kedves mondat, hogy „B+! Megint megelőzött egy görkoris.” Olyan jó ezt hallani.

Aztán Abádszalóknál jött a kb. egy kilométeres kín és keserv. A második számú rém. Ott annyira össze van törve a beton, hogy… emlékszem egyszer itt begörcsölt a talpam  a 33. kilométernél. …és onnan még bő egy óra a célig.

Mondanám, hogy innen már gyerekjáték, de azért nem. Mert nem csak a bringások fáradnak.

Évről-évre a célhoz közelebb jön el számomra a holtpont. Az idén már a „még tíz kilométer van hátra” című tábla után. Kellet vagy hét perc, azaz két kilométer, amíg összeszedtem magam, meg is előztek még hárman. C’est la Zsizny!, ahogy a művelt orosz mondja. Kb ott álltam be Szilvi elé a szelet fogni, szegénynek előjött a sérve… máskülönben az idén csak a kondenzcsíkot láttam volna belőle.

Aztán már hallom a szpíkert.

Még két kanyar és a Halas téren gurulok.

Célkapu. Másodpercre együtt gurulunk át. Én mosolyogva…

Bent vagyok.

2:54:49

Boldogságos. A szokásosnak mondható hatodik helyről pont a szlovák gyorskoris különítmény létszámával maradtam le, viszont nem ez volt itt a legrosszabb eredményem, és a 151-es átlagpulzust nézve nem hajtottam túl magam. Ez most pont így volt jó.

Hogy jövőre mi lesz? Hát most úgy tűnik, hogy a jövő évi Tour de Tisza-tó tényleg kimarad. Hacsak nem csúszik a verseny egy hetet. Vagy a ballagások…

És ugye a képek, amiket már posztoltam itt vannak.