Valahol azt kezdetem el az utolsó posztban, hogy… és persze elkalandoztam a tárgytól, a hegytől, pedig lenne miről írni, mert hűtlen voltam hozzá, kicsinyt. De ez a kalandozás nem tántorított, csak megerősítette a varázsát. És igen szeretetből ribancozom… mert úgy különben nem szavam járása a kifejezés. De…
De az van, hogy miközben a hegyről merengenék, időnként csiklandós szerető módjára lerúg magáról, én meg nézek bután, hogy akkor most mi is van kettőnk között…
Ma megint behúzta a pontot, és amikor reggel nekiindultam a harmadik körömnek finoman figyelmeztetett, hogy ennyi elég volt belőlem menjek már haza. Kedves a csaj, ugye?
Mondjuk, én már vagyok annyira felnőtt(?), hogy ezt ne a személyemnek szóló kritikaként, vagy neadjisten árulásként fogadjam tőle – bár ilyenkor morgok rá, mint a bolhás kutya - hanem a bennem rejlő Instant Heronak szóló helyreutasításnak.
Bizony Kedveseim van bennem némi Instant Hero… erről szólna ez a bejegyzés.
Először is szögezzük le, az Instant Hero egy parazita, egy pöcs, ami folyadék hatására megduzzad és a gazdatestet lehetőleg valami orbitális baromságra készteti.
Az Instant Hero több alfajjal rendelkezik, amik képesek megosztozni a gazdatesten. Közös jellemzőjük, hogy elhitetik a gazdatesttel, hogy sebezhetetlen, és bármire képes… ez utóbbi igaz, de ez a bármi, nem az a bármi...
Van ugye az, ami alkoholos folyadékok hatására lép működésbe…. Olykor kellemetlenül nagyra nő. Kedven szavajárása a "Miva'? Miva'? Miva'?" Bár szerencsére a túl sok alkohol kikapcsolhatja. Már a gazdatestet.
Meg van az, amelyik izzadság hatására lép működésbe…
Ez utóbbi elhiteti a hozzám hasonló hülye futóval, hogy szinte bármire képes… Ugye alig negyvenkét nappal ezelőtt jegyeztem meg a Hármashatárhegy kapcsán, hogy „Bassza meg a hegyikecske!” Célozván arra, hogy a kitalált kékörös útvonalamon belesétálás nélkül nem tudtam felfutni az adótornyokig. De már akkor élt az elhatározás, hogy előbb utóbb az öt és fél kilométeres kört kihasználva nyomok a hegyen egy félmaratont. Mer’ az milyen qrva jó lesz majd Nekem síkon.
Negyvenkét nap, az hat hét… időben, edzésszámban lótüdő, még akkor is, ha hetente kétszer mennék a hegyre… De nem mentem.
És most képes vagyok azon sopánkodni, hogy ha felfutok a Batthyány térről (az olyan hat kilométer „némi” [értsd, futottam már le kerékpárost…] emelkedővel) a Fenyőgyöngyéig, utána a cca 5,5 kilométeres körökből az adótornyok érintésével, csak kettő megy… már beleséta nélkül.
Mer’ az a rohadt Instant Hero elhitette velem, hogy simán... Sőt nem egyszer már meg is csináltuk… majdnem. Mondja ő!
És bedőlök a pöcsfej parazitájának, hogy én erre tényleg… meg simán… Közben meg nem. Mert tisztelni illenék a távot meg a célt és esetleg rendesen felkészülni. Nem úgy van ám az, hogy csak kenjük be sárral… és az, hogy egyszer már sikerült és akkor pont összejött, hogy sérülésmentesen megúsztam, az nem azt jelenti, hogy faszacsávó vagyok, hanem azt, hogy mázlista.
És olyankor – szerencsémre - ez a nőszemély, akit kedvesen ribancozni szoktam, mármint a hegy, kénytelen egy nagyot belém rúgni, hogy kapjak már agyamhoz… hogy ne hallgassak az Instant Herora… hogy nem meghalni mentem oda, hanem futni. Hogy nem legyőzni akarom, nem kipipálni, hanem élvezni… mondjuk maximum harmincöt perces körökkel. Utána meg leszaladni a szigetig… vagy valami ilyesmi.
És most őszintén, hát lehet nem beleszerelmesedni egy hegybe, amelyik így vigyáz rám?
Ugye, hogy nem lehet...
Ja, és ha az Instant Hero beindulna Nálad is... szerintem verd nyakon!
