Nem tudom, hogy ki hogy van vele, de nekem úgy tűnik, hogy a jóról valahogy nehezebb írni. Morogni könnyebb. Most meg itt van, illetve volt ez a 28. Nike Budapest Nemzetközi Félmaraton… és elállt a szavam.

Pedig akárhogy is nézem, téma az lenne bőven. Mert valahogy minden összejött erre a versenyre.

Itt van rögtön, az hogy megvan az idei 1500. kilométer. Ok, hogy ez mára – talán – nem akkora hepiség, mint amikor először, de nekem ez egy fontos sarokpont az évben. Meg aztán az év elején még úgy nézett ki, hogy a tervezett heti 35 kilométer csak terv marad…

No meg ez lett (igaz, a terep félmaratonokat is beleszámítva) a 15. félmaratonom. Ha most valaki azt gondolja, hogy az nem olyan sok, annak igaza van, de én először a 21,1 kilométernek mindössze két évvel ezelőtt mertem nekivágni. És milyen pocsékul ment! Akkor majdnem feladtam a futást. Szerencsére valami kisebb verseny, meg Siófok helyre billentett.

Annyira, hogy tavaly már majdnem élveztem a Nike-t. Igen, ha nem lett volna a zacskósvíz még élvezetem is volna… meg, ha nem vagyok utána rosszul. Megint. No mindegy.

Annak a két évvel ezelőtti első félmaratonnak volt még egy számomra fontos momentuma. Igen, a két óra tizenhat perces kudarcos célba érkezésen túl, amikor minden ismerősöm azt várta, hogy simán becsattogok két órán belül. A fontos momentum a SUHANJ! kendő volt. Azt akkor ott vettem. Ott vettem fel először… és azóta is csak versenyen hordtam. Erőt ad. Erőt adott. Mindig. Valahol hiszem, hogy segített abban, hogy ne kelljen versenyt feladni. Nézem a verseny képeit, már nem, vagy inkább csak alig látszik az S! logó.

Hát az idén vettem egy újat, hogy az is ezen a versenyen debütáljon. Új kendő, új logó. Csak közben kiderült, hogy a régi kedvesnek, kábé tíz kilométer kell ahhoz, hogy kerek számmal 500 [tudom az ötszáz nem kerek, mert az ötös feje szögletes, de ez részletkérdés.] kilométerrel fejezze be, aktív pályafutását. Úgyhogy a régi kendőben futottam, mert ez jár neki. Szerintem. Igen, tudok szentimentális lenni! És?

Meg aztán ott van még ez az idő dolog. Ez a sub száz. Ami, izé…

Hogy őszinte legyek, talán én voltam az egyetlen, aki nem hitt benne, hogy meglesz. Én is akartam, csak qrvára féltem, hogy megint nem sikerül. Viszont csaltam. Már magammal szemben.

Az úgy van/volt, hogy eldöntöttem, én a maratont majd akkor futom le, ha az futás lesz. A cél a futás és nem negyvenkét kilométer pályán töltése. Nem szenvedni akarok, hanem élvezni a kihívást. Nos ennek köszönhetően úgy döntöttem, hogy a félmaratonról akkor lépek tovább, ha megvan a sub 100 (perc, ha valaki nem tudná, hogy miről beszélek, de olyan olvasóm úgy sincs). Na akkor majd jöhet a harminc kilométer és ha az százötven percen belül van, na akkor jöhet a maraton. Nekem a harminc azért is fontos, mert problémám van a frissítéssel, de frissítésre nincs szükségem egy félmaratonon.

És most beneveztem még a Nike lefutása előtt a Sparra.  Ez bizony csalás, mert az S!6 elméleti sub százas huszonegy kilométere az nem félmaraton, hanem huszonegy kilométer volt egy kétórás futás részeként.

Na így indultam neki a Nike félmaratonnak. Teher ez, na. Nem is nagyon éltem társasági életet.

Azt azért bevallom, hogy titkon bíztam én magamban, annyira, hogy tavaszra 95 perces Vivicittát tervezgettem… de csak csendben, csak halkan. Pssszt!

És elrajtoltunk. És ne fussd el! És… mit mondjak? Rajt után az első kilométer 4’35”… kicsit para, hogy elfutottam, de nem úgy érzem.

A hetedik kilométer 31 perc. Még soha sem volt ilyen első harmadom, főleg úgy, hogy nagyon egyben érzem a futásom.

Élvezem a futást a szurkolók biztatását.

Tizennegyedik kilométer 1:02 és nem vagyok fáradt. Szinte ugyanazt futottam, mint az első harmadban. Most éreztem először, hogy meglehet a sub 100.

Most volt először, hogy a Bátor Tábor lila különítménye nem a túléléshez adott erőt, hanem egy kicsit a föld fölé emelt. És ebben a hangulatban búcsúztatta el a kendőm a Suhanj szurkolói csapata.

A rakpart után jött a mumus szakasz. Az fogott meg tavaly és tavalyelőtt is. Azért most is éreztem, hogy visszahúz.

Felüljáró. MoSa a megbízható pont, még nem viszik neki a virágot a DK lelkes futói. Pacsizunk, mindent köszönök neki, de nem állok meg hajt a lehetőség. Közben az órára pillantva azt láttam, hogy alig lassultam felfelé. Érzem, hogy még aznap fel kéne menni a HHH-ra megköszönni, most azt futom, amit a hegy adott, amire a hegy tanított.

Tizenkilenc. beérek egy első félmaratonistát. Kezd kifulladni. Biztatom, hogy jól megy neki és mindjárt vége. Kicsit furcsán veszi a levegőt… mondhatni hörög. Kicsit aggódom, de csak kicsit. Akkor még nem tudtam, hogy párszáz méterrel később milyen tragédia mellet futunk el. Szerencsére csak utólag tudtam meg. Jól voltam, és csak ez számított.

Eredetileg az utolsó ötszázra akartam gyorsítani, és az óra olyan számot mutatott, hogy majdnem leálltam ünnepelni magam. Csak éppen azt hittem rosszul látok.

Célban 1:35:00-án belül. Belül több mint fél perccel. Baszki!

Kóvályogtam, hitetlenkedtem. És még most sem fogom fel igazán.

Ez a hegynek köszönhető… merjem-e eztán ribancozni? Azt hiszem, fogom. Meg az S! kendőnek. Meg talán nekem is, hogy volt erőm nem elfutni, hogy a leggyorsabb és a leglassabb kilométerem között még félpercnyi különbség sincs.

Azt hiszem boldog vagyok. …és igen rá fogok gyújtani egy szál szivarkára.
Mert megérdemlem.