Katarzis nélkül

futás, teljesítménytúra, és a kezdetekben görkorcsolya

Nem a győzelem...

2014. április 26. 21:02 - regulat

Beszéljünk arról, hogy milyen érzés gyakorlatilag utolsónak lenni… már csak azért is kéne erről beszélni, mert sokan eleve ezért nem mennek (nem hogy versenyre, hanem egyáltalán) futni, mert utolsónak, utolsó előttinek lenni szar. Bővebben? És aztán röviden Soroksárról? Ok.

soribuci_sportcsarnok.jpgBővebben, utolsónak lenni nem szar. Meg mondom mi a szar, negyediknek lenni. Pont lecsúszni a dobogóról az szar, de utolsónak lenni? Az utolsók, azok a hősök. Ővék a katarzis, az erőn felül teljesítés. Ők azok, akik egyértelműen a sokkal jobbakkal vették fel a versenyt. Az első soha sem kap a célban akkora szurkolást mint az utolsó… That’s All Volks!

Tehát utolsónak lenni jó. Vagyis jobb... Negyediknek lenni, az szar! (ebben qrva nagy a rutinom van, már a dobogóról való lecsúszásban).

Ma reggel, az posztoltam az FB-re, hogy:

Azért az olyan gáz, hogy egy verseny előtt, a szar időt látva, abban kezd bízni az ember, hogy hátha az esélyesebbek otthon maradnak....

…és az egy dolog, hogy szánalmas ez a hozzáállás, de gyakorlatból tudom, hogy nekem nem jön be. Tavaly a Rákosmente negyedmaratonon szakadó esőben átfagyva, kevés indulóból is a korosztályos negyedik helyet csíptem meg…

Mert azok jönnek ilyenkor el, akik tudnak futni. Úgy meg Shazbat!

Szóval Soroksár.

A múlt ősszel valahogy rákaptam a MAHFUSZ, meg az AS Team által lebonyolított versenyekre. Ezeket jobbára mezeifutásnak mondanám, hat kilométer… van benne egy kis szint (egy domb, vagy valami hasonló), jobbára terep. Élvezetes, na! És az benne a jó, hogy kezdőknek legyőzhető távolságot kínálnak (3, ill. 6 km) a rutinosabb futóknak meg kihívást, mert a tempófutásnál az a kis szint… az meg tudja fogni az embert, nagyon.

soribuci_adomb.jpgEzek közt az őszi versenyek közt volt novemberben a beígért időjáráshoz képest ragyogó napsütésben a Soroksári verseny. Akkor 4’40”-es céltempóval, amit 4’33”-as tempóval sikerült teljesíteni. A közhiedelemmel ellentétben nem is morogtam, csak megállapítottam, hogy überfasza csávó vagyok. [Halkan jegyzem meg, nem is olvasták sokan a nem morgós posztot!]

Most meg, a XVIII. Mozdulj Soroksár! terepfutó versenyen ugyanaz a pálya (gyakorlatilag) most tényleg esőben. Ilyenkor az ember előre magyarázza a bizonyítványát, hogy ez most azért lesz rosszabb, mert… esik, sár van, csúszik, meg a szemüvegem vizes és/vagy párás. Holott nem kéne mást csinálni, csak odaállni oszt futni. A legjobb tehetség szerint. Lesz, ami lesz.

Mert persze, azt már fél órával a verseny előtt láttam, hogy a) kevesen leszünk (voltunk, vagy tízen) b) ebből szinte mindenki gyorsabb nálam, vagy mert fiatalabb, vagy mert különben is c) megint abban a kategóriában vagyok, ahol a csökkentett létszám ellenére is többen vagyunk, mint hárman.

Milyen jó is volt Zalakaroson ellenfél nélkül begyűjteni az aranyat annak idején…

És persze ilyenkor (mikor máskor?) én, aki soha sem járom be a pályát az esőre való tekintettel futottam egy kört, bejárás gyanánt… 4’30”-as tempóval.

Igen, aki a szellemi állapotom felől érdeklődik, az jó helyen kapisgál…

Ezek után rajt. Én valahol középen, ez ekkora mezőnynél a hatodik, majd az ötödik helyet jelentette az első kilométer végére, de lássuk be így leírva azért a középen jobban hangzik. Szóval első kilométer 4’07” és ebben benne van a domb is… meg az őszi eredmény ismétlésének a lehetősége.

Második 4’14”, ennyi lassulás még belefér, mondom magamnak… közben lassan egyedül maradtam a széthúzódó mezőnyben. 4’23” Megvolt a második kör, a mögöttem jövő hölgyemény (ő lett a női győztes) határozottan kezd beérni, a következő (4’30”) kilométer végén ajánlom fel neki először, hogy menjen nyugodtan, elengedem. Közben lehagytuk a három kilométeres mezőny utolsó helyezettjét. És futunk… és megvan a domb utoljára, és vége az ötödik kilométernek (4’33”), amikor a semmiből lelép egy srác, ennyit számít az a hét év, amivel fiatalabb, hiába erősítek, hiába a 4’25”-ös tempó, szinte állva hagy. Száz méterre a céltól az üldözőm is ellép mellőlem, de mielőtt ráfordulnánk a célegyenesre, rám szól, hogy menjünk együtt. Az utolsó métereken fej-fej mellett. Egyszerre lépünk át a célkapun.

Hárman jönnek még utánunk.

Utolsóelőtti lettem. Korosztályosan is. De 4’22”-es tempóval. Egy részben füves, néhol sáros terepen, szemerkélő esőben. Én tulajdonképpen baromira elégedett vagyok.

És higgyétek el, nem szar dolog a végén beesni. De negyediknek lenni… [már megint!], na az azé’ pocsék.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://withoutacatharsis.blog.hu/api/trackback/id/tr976091803

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.