Először így kezdtem: "Annyian gratuláltak az első félmaratonomhoz, hogy kezdem azt hinni, hogy nem a háromezer-párszázvalahanyadik lettem, hanem meg is nyertem..." Aztán így: "Százból, ha egyszer jó, akkor nagyon jó...", meg így: "Nem tudom, hogy ki hogy van vele, de nekem úgy tűnik, hogy a jóról valahogy nehezebb írni. Morogni könnyebb..."

Ez a negyedik. Az első három maga az út… 2:16:01-től 1:34:22-ig. Szeptemberi félmaratonok. Bárhogy is hívják a főszponzort. Persze most lehetne azzal poénkodni, hogy megváltozott a névadó, megváltozott az időjárás. De ugye csak kisütött a nap a végére…

Szóval ezt a beszámolót a negyedikről azért nehéz elkezdeni, mert nincs benne rendkívüli. Tavalyhoz képest nehezebb vagyok úgy hat kilóval… ez persze csak az egyik oka annak, hogy pronlgálható volt a lassulásom, a másik, hogy… nem tudom, kevesebb erőt fektettem bele az edzésekbe. Talán… vagy csak nem volt ott az a nagyon akarom. mert tavaly a sub százas félmaratont nagyon akartam.

No jó, beszéljünk erről az ideiről. Ha azt állítanám, hogy unottan indultam el a liget felé szombat reggel, akkor nem mondanék igazat, de valahol tényleg hiányzott Az a gyomorremegés. Az a verseny előtti. És persze jól el is bénáztam a reggelt, meg lemaradtam az összes csapatfotóról, és elfelejtettem, hogy a régi suhanj! kendőt akartam vinni… és különben is.

Nem voltam igazán ott fejben.

Ott álltam a harmatos fűben és alig volt negyed óra rajtig, vagyis már annyi sem és irány a rajt zóna. Ahogy ott állok nem is tudom… már azt, hogy jó helyen vagyok-e.

Tervek nem voltak. Két dolog érdekelt, 45 percen belül letudni az első tíz kilométert, és 102 percen belül letudni az egészet.

Rajt. Nem kéne elfutni, gondolom, és elfutom. Nem nagyon, csak egy kicsit. A nagyon, az lett volna, ha az első három kilométeren tizenhárom perc alá csúszok. Majdnem.

Picit lassítanék, de visz a tömeg. Azért lassulok. Sőt a Fővám térre kicsúszok a 4’30”-as tempóból. Azt már mondta, hogy mennyire utálok ott a macskaköves díszburkolaton lefele futni. Most futok először visszafelé. Úgy is szar.

Buda. Olyan furcsa. Visszafelé futunk… már a megszokott útvonalhoz képest. El az egyetem előtt, le a rakpartra… Nézem az órát, próbálok gyorsítani. Másodperceket sikerül, de még csak 4’35” alá sem sikerül menni. Nyolc kilométernél tudom, hogy nem lesz meg a háromnegyedórán belüli tíz kilométer.

Ha az nem lesz meg, akkor a százkét perc is veszélybe kerül. Tudom. Érzem. Azt hiszem, ezt hívják fejben feladásnak.

A következő kilométeren meg is látszik. Majdnem kicsúszom az öt percből, mire felérek a Lánchídra.

Újratervezek, megrázom magam… és bár úgy érzem, hogy pocsék rossz kilométereket futok a rakparton. Pedig nem. Az majd a Szent István parknál jön. Az első félmaratonomnál itt toltam be a meleg zselét, és itt lettem rosszul… Szerintem ez is pszichés gát… Tavaly is ez volt a leglassabb. Akkor 4’36”, most 5’11”. A tervezett időmbe még belefért.

Felüljáró. MoSa. Pacsi Gergővel és Zolival… ez most kellett. Ez most tovább vitt a Dózsa György útig.

Sorban előznek vissza. Nem baj. Ott, a liget felé, a Dózsa György úton, a vasút alatt… na ott jöttem rá, hogy tulajdonképpen még van esély beérni 1:40-en belül.

Hidegrázós.

Már az, hogy amikor tele van a tököd az egésszel, amikor úgy érzed hogy most rákapcsoltál, az óra meg azt mutatja, hogy lassulsz… de érzed, hogy meg tudod csinálni. Ha paraszthajszállal is, de be fogsz érni… és a qrva Olof Palme sétány az istennek sem akar véget érni.

Aztán mégis.

…és azt mutatja az óra, hogy 1:39:39. Megvan! Igaz, ez messze van a tavalyi 1:34:22-től… de nem számít.

Ennél csak az lett volna a jobb, ha az az első tíz kilométer negyvenöt perc alá csúszik, mert akkor most nem tűnne olyan lehetetlennek a negyvenkét perces cél a NATO futáson.