Katarzis nélkül

futás, teljesítménytúra, és a kezdetekben görkorcsolya

A pokol tornáca

2016. április 26. 06:00 - regulat

trailmód

Ha valaki a Vivicittá poszt alapján azt gondolná, hogy én most már megtaláltam a futáshoz a szent Grált, vagy valami aranyiránytűt, az bizony téved. Mindössze volt egy jó futásom, csak, hogy utána egy héttel már ne legyen olyan felhőtlen a vigyor a célban.

futapest82.jpgTulajdonképpen nem is tudom, hogy mit kerestem én Törökbálinton, amikor emlékeim szerint két éve (igen, ritkán olvasok vissza magamat), megállapítottam, hogy oda… többet… én… Nem. Erre most megint. Mert annyira feldobott a Vivicittá, hogy már-már szuperhősnek képzeltem magam, de minimum egy szivárványpóninak…

Szóval FutaPest verseny megint. Meg Törökbálint, ahol az útvonalról, nyugodtan be lehetne ismerni, hogy a pokol tornácának egy kihelyezett tagozata, legalábbis a magamfajta, túrákon futkosó pórnépnek. Tömény szívás.

Most komolyan, mi más lehet egy olyan verseny, ahol a második kilométernél a százhetvenet karcolja a pulzusom, pedig már tizenegy perc telt el a rajt óta, és volt egy lejtő is? Én meg megpróbálok visszafogottan versenyezni, mert benne van a lábamban a Rákoscsabai félsz. És különben is, én csak rekreációs céllal futok, vagy mi.

Szóval két év után visszatértem Törökbálintra, ahol az akkori próbálkozásom másfél perccel haladta meg az egy órát. …és az akkori érzésem szerint, a verseny évekkel rövidítette az életemet. Akkor egy éjszakányi felhőszakadás után álltunk rajthoz, és azt hittem, hogy megfulladok a párától. Be is tudtam annak, hogy nehezen ment a futás, holott…

Holott most eső nélkül is nehezemre esett a levegővétel.

Fel-le, fel-le… gyilkos pálya. Nem, nem az óra támogatása hiányzott két éve…

torokbalint.jpg

Egyszerűen a meredek kaptatók, lejtők kikészítettek, arra emlékeztem, hogy, ha az első három kilométert túlélem, akkor már nem lesz olyan nehéz. Hát olyan nehéz nem is volt a maradék nyolc, mint az első három, de csak azért, mert minden relatív.

A mindössze tizenegy kilométeres (és 310 méter szintemelkedésű) pálya lényegében egy tripla hurokból áll. Pont mint egy lóhere. Mondjuk nekem a gondolataim között egy másik lóval kapcsolatos testrész fordult elő gyakran, azzal, hogy: miért nem túrázom inkább valahol békességgel?

Tehát azt tudtam, hogy az első hurok leküzdése után kicsit könnyebb lesz. Itt már kellőképpen szétszakadt a mezőny, beértem néhány futót abból a sokból, akik az első lejtőn megelőztek. Átszaladtunk az M0-ás alatt és… akkorát estem az emelkedőn, mint az ólajtó.

Szerencsés vagyok. Lefelé durvább lett volna.

Valami gyökér felbuktatott, és csak arra koncentráltam, hogy a mögöttem jövő két futó ne essen el bennem. Majd próbáltam utánuk eredni.

Két kilométerrel arrébb, valami mezőn Érd határában, rájöttem, hogy az az esés bizony fájt. Néhány apró izét kipiszkáltam a tenyeremből menet közben, és lelkesen előzgettük egymás pár futótárssal, oly módon, hogy az emelkedőkön én előztem, a lejtőkön menetrendszerűen állva hagytak. Az volt a tippem, hogy a mezőny első harmadában lehetek, és próbáltam kiszámolni, hogy két éve milyen volt az átlagtempóm.

Közben letudtuk a második hurkot is, jött a vége. Az utolsó három kilométerre úgy emlékeztem, hogy lejtő, ami lényegében igaz is, csak éppen van benne néhány tréfás huppanó. Tréfás. Mondjuk nevetni valahogy nem tudtam rajta, hogy már megint fel…

Itt beértük a rövidebb táv végét, úgyhogy nem igazán tudtam eldönteni, hogy az előttem fel-felbukkanó futók számomra ellenfelek, vagy csak úgy pályán vannak. Próbáltam gyorsítani. Nehezen ment. Sokszor zakatolt a fejemben, hogy: most már juszt sem sétálok bele. Aztán már csak lejtő. Hasonlóan éreztem magam, mint Rákoscsabán, hogy hiába a lejtő, nem tudok gyorsítani. Vártam, hogy Zsolt, a csapattárs a Pénzügyőr SE-ből, mikor száguld el mellettem, hiszen a verseny során kétszer is előzgettük egymást. Nem jött... Aztán a lejtő végén célkapu.

Vége.

celban.jpg

A 0:56:59-es idő a 25. helyre volt jó. (Halkan jegyzem meg, hogy ez a 40+ korosztály esetén a 10. helyre jogosított. És a következő korcsoport is kimondottan erős. Négyen értek be előttem.)

Ok. Nem lettem egy futógép, de a négy és fél perc javulás a két évvel ezelőtti időhöz képest megelégedéssel tölt el. És most még csak rosszul sem lettem.

Mondanám, hogy az időjárás kedvezett, hiszen bár reggel lógott az eső lába, az megkímélt bennünket. Csak meleg volt. Szimplán.

…mert Törökbálinton, a futás útvonalának véletlenül a pokol egyik tornácát nézték ki. Szerintem.

torokbalintut.jpg

cipő: Asics Gel Fuji-Trabuco 4 GTX

óra: Garmin FR 220

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://withoutacatharsis.blog.hu/api/trackback/id/tr338663148

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

CsipkeRózsa 2016.04.26. 13:21:17

Én minden cikk elolvasása közben végig izgulok, hogy milyen akadály, kellemetlenség adódik. Milyen lesz az eredmény?

Szerintem, mindig erősen meg kell küzdeni a célba jutásért.

regulat · http://withoutacatharsis.blog.hu/ 2016.04.26. 13:28:16

@CsipkeRózsa: Erre mondotta az öcsém, hogy "az olvasónak kell a katarzis..." :D

Bár én köszönöm meg vagyok nélküle, és szívesebben írnék olyan beszámolókat, mint a Vivicittá, hogy felkészültem, megterveztem, a terv szerint lefutottam, hazamentem, jó volt.

De, mint tudjuk a Zélet nagy tréfamester. (az olvasók nem kis örömére)