Katarzis nélkül

futás, teljesítménytúra, és a kezdetekben görkorcsolya

Még, hogy minden fejben...

2017. november 02. 06:00 - regulat

robot-mód

Kopár Csárda. Megettem a levest, ülök a földön. Keresem az erőt magamban. Mélypont. Lélekben feladtam. Nem, nem a teljesítést. Azt biztosan menni fog. Még talán a futó szintidőt is tudom tartani… Azt a tervet adtam fel, hogy az idén javítok ötven percet. Pedig…

p85_nyito_blog.jpg

Pedig reggel még olyan simának látszott minden. Bőven 6:30 előtt ott voltam a rajtban, találkoztam mindenkivel, akivel akartam a túrázók közül, a futók meg úgyis utolérnek. Ott voltak a(z egykori) FER futói, ott voltak a csapattársak a Pénzügyőr SE-ből. Pár szót beszélgettünk, biztattuk egymást… aztán nekiindultam.

piros_okl.jpgMost majdnem azt írtam, hogy a nagy kalandnak, de nem ezt én nem szántam annak. Felkészültem. Érzésem szerint gondosan terveztem. Nem volt a magammal szemben támasztott elvárás túl nagy, mindössze ötven percet akartam javítani, azaz tizenhárom órán belül átérni Csillaghegyről Budaörsre a piroson. Még mindig túrázóként, de stabilan terepfutó szintidőn belül akartam teljesíteni a Piros 85 TT-t (MTSZ: 195,2 pont; rendező: Magyar Vándorok Teljesítménytúrázó Egyesülete).

Szóval nekiindultam még fejlámpával. Úgy számoltam, hogy a Róka-hegy – József-hegy szakasz után már nem lesz rá szükség a János-hegyig. Azaz legkésőbb a kék órában* fel kell érnem a Böskéhez**.

Életemben először tényleg vittem magammal a listát, hogy melyik pontot mikor értem el tavaly, csak, hogy lássam, hogy hogy is állok azzal az ötven perccel.

Kényelmes tempóban haladtam. Élveztem, hogy a nap átsüt a felhők alatt. Titkon kiröhögtem az időjárásfelelősöket (hiba volt), és bíztam abban, hogy a nap sütni fog, a szél alább hagy. Mert az fújt ezerrel, és én azt bizony nagyon rühellem.

Nem kell megijedni, nem megyek végig (már a posztban) a túra valamennyi állomásán, mert húsz kilométerről is lehet annyit írni, hogy az már unalmas, nemhogy majd nyolcvannyolcról…

Ott tartottam, hogy mire a Kevélyek lábához értem a nap is felkelt, és valami „hülye” dalocskát dúdoltam, persze szigorúan csak belül, mert ugye nem illik elriasztani sem a túratársakat sem az erdő lakóit… Na jó, legyen coming out, a sötétből a fényre… az a nagy büdös helyzet, hogy Mikó István után szabadon Petőfi füstbe ment terve szólt a fejemben a House of rising sun dallamára. Szerintem is ciki.

Kevélyekre fel. Botozva és nem botladozva.

p85_kevely.jpg

Kevélyekről le. Elcseszetem a cipőválasztást, csúszik a trabuco…

Csobánka. Kösz jól vagyok és élvezem a futást… Csikóváralja.

Elhangzik a ponton, amit soha, de soha nem akar az ember hallani: „A pont majd tizenöt perc múlva nyit, addig egyetek igyatok.” Shazbat!

Nincs mit tenni. Hátizsák le. Iszom, majszolok. Várok.

Nézem az itinert, nincs pontnyitási időpont feltüntetve. Tulajdonképpen ki is hagyhatnám, elvégre ez csak feltételes ellenőrzőpont. Előbb(?) voltam ott… Mihez képest? Ennyi. És még sem teszem, mert mi van akkor, ha ezen bukom el az egészet? Erre még rákérdezek, majd Kimmel Petinél, csak, hogy legyen egyértelmű…

Várok. A pont kinyit a hivatalos nyitási idő előtt olyan tíz perccel, többen el is indulnak, de én még várok… Így, utólag nem is  tudom, hogy miért akartam megvárni a hivatalos nyitást. Végül annyira fázni kezdtem, hogy elindultam.

Huston, valami baj van! Az újraindulást követően elkezdett beállni a derekam… Ha nem figyelsz oda, akkor elmúlik – mantráztam magamnak a nettó hülyeséget, de hittem benne, mert hinni akartam.

Mondjuk, a hitbéli kérdésekben nem erősít meg az sem, amikor belelép az ember a Malom-patakba és vizes cipőben trappol tovább. Mondom, a trabuco rossz választás volt.

p85_szentfa.jpg

A Szentfa-kápolnánál megálltam kicsit. Rendeztem soraimat, elvégre mindjárt Dömös, ahova illik mosolyogva, mondhatni erőtől duzzadva beérni. Ott enni és inni… aztán újult erővel nekiindulni Dobogókőnek. Az úgy is szívás.

Tényleg az… Valahogy felkeveredem az Ilonához… ha nem lenne bot nálam már feladtam volna.

Próbálok kocogni. Nem megy. Fáj… Ba-ba-póz, ba-ba-póz… Erre a ritmusra lépkedek.

Néha mégis kocogni próbálok, talán, ha száz méterek sikerülnek. Aztán ott előttem, valaki fényképez. Akkor futni kell. Meg mosolyogni. Arra gondolok, hogy nem akarom a bicegve kocogó vicsorgó képet látni… de a fotós látványa is erőt ad. Kocogok a gépes ember felé… Még odaszólok a fotósnak, hogy „csak a te kedvedért!”

Ő meg lőtt egy olyan képet, mintha enyém lenne a világ:

p85_fut.jpg

Köszönöm Dittrich András!

Különben a rutin, szerintem, ott kezdődik, amikor a fényképezőgépnek (már, ha észreveszed) el tudod játszani, hogy minden oké...

Kocogok. Nézem a kilátást...

p85_dobogoko.jpg

Hát ezért kár volt feljönni...

Aztán ellenőrzőpont és elfelejtem, hogy az előbb még ki akartam szállni. Menni kell. Elmajszolom a banánt, amit kaptam, és megint kocogni próbálok. Közben megelőznek az első futók. Szenvedek.

Azt hiszem, onnan lehet tudni, hogy nem megy a futás, hogy minden frissítő pontnál eszel és iszol, hogy hátha az majd erőt ad, tovább lök. Most csak Pilisszántóig akarom kibírni. Ott megint frissítőpont, az majd elvisz a Kopár Csárdáig. Elértem a Szántói pontot.

Megyek tovább. Egy útszéli birkatetem látványtól ugyan hányingerem van… de legalább kis ideig nem a derekam jár az eszemben.

Kopár Csárda. Órát cserélek. Megeszem a levest. És nincs erőm elindulni. Ülök a földön és a feladáson gondolkodom. Gödör. Dobogókőnél 28 perc előnyöm volt az előző évhez képest, már elolvadt belőle négy perc… tudom, hogy ez már nem lesz jobb.

Csak összekaparom magam. A Nagy-Szénást még le akarom győzni, aztán lesz, ami lesz.

Hosszú-árok, lufikapu… annyira kész vagyok, hogy fényképezni sincs erőm, aztán felfelé még az eső is rákezd. Elegem van. Eldöntöttem Nagykovácsiban kiszállok. De a hegy túloldalán nem esik, még a nap is kisüt. Beérek a plébániára. Pont az az érzés, mint Dobogókőnél. Ezt még, vagy inkább már nem szabad feladni. Iszom két bögre teát. Átmelegszem a szélvédett helyen. Az előny 18 percre olvadt. Még a tavalyi időt talán tudom tartani…

Elindulok vissza a pirosra. Valami furcsa. Talán a hazaértem érzés… Amikor elhagyom az utolsó házakat, akkor jövök rá. Nem fáj a derekam!

Futok a Vörös-pocsolyás-háton… legalább ezt a tizennyolc percet meg akarom tartani.

Van néhány hely ahonnan fényképet akartam csinálni… ide a posztba. De nem érdekel semmi, ha a Fekete-fejig megmarad a tizennyolc perc, akkor… akkor a végéig is meg tudom tartani.

Akarom a sikert. Tudom, ha egy perccel jobb, az is siker, de én ezt a majd húsz percet akarom, mert, ha nem is a kitűzött cél, de legalább a fele. Na jó, majdnem a fele.

A nagyobb emelkedőkön botozok, különben futok.

Elhagyom a Julianna majort (33 percre nő az előny), a Fekete-fejet (már 36 perc), a Hárs-hegyi körutat (37 perc), a Szépjuhásznét… és még világos van.

Azt felfogom, hogy még van remény a János-hegyet elérni a kék órában, azt már nem, hogy ez volt az eredeti cél.

p85_bozsi.jpg

Twilight. Fent, szemben a Böskével. Előkeresem a fejlámpát. Próbálok számolni, nem megy. Egyszerűen nem tudom kivonni ötvenhatból a tizennégyet. Az nekem csak húsz, de boldog vagyok, hogy valamennyit sikerült behoznom. Nekiindulok az utolsó tizesnek.

Zúg a fejem. Elegem van a szélből, a hidegből…

Hiába a „hazai pálya” a KFKI és a Pitortégla üregek között elbizonytalanodom az útban. Aztán csak megyek tovább. Innen már csak lefelé… Ha lámpát látok magam mögött, akkor igyekszem engedni a futót. De leginkább úgy érzem, hogy tök egyedül vagyok az erdőben.

Mondjuk, amikor félreállok - mert ugye a szükség… nagyúr. Meg különben sem akarok minden elcipelni a célig… - akkor vagy hatan előznek meg, szóval elég sűrűn követjük egymást.

Tavaly itt már vakrepültem. Az új lámpa jól dolgozik, viszont a trabuco csak kibabrál velem. Sokszor csúsztam meg az út folyamán, de itt sikerült az sáros agyagos lejtőn padlóra küldenie. Pedig azt hittem megúszom az esést. Felsegítem magam, és futás tovább.

Közben botladozás, és számolgatás, talán meglesz a tizenhárom óra… és egyszer csak ott a kőbánya… kiérek a házak közé. Nézem az órát és próbálom értelmezni a számokat. Este hét óra múlt pár perccel. Az azt jelenti, hogy még van majd fél órám a terv szerinti célba éréshez. Mennyi lehet hátra másfél, vagy két kilométer?

Futok az aszfalton. Valami kaparja a torkom, mert baromira meg vagyok hatódva magamtól, hogy itt vagyok, hogy nem adtam fel, hogy mindjárt itt a cél, ahol örülnek majd nekem, ahol gratulálnak.

Nekem, aki majdnem feladta.

Mécsesek. Lépcső. Utolsó csippantás a dugókával. 12:44:15

Végtelen boldogság a végén…

Nem, nem az idő miatt, bár az, hogy a tervezett ötven percet még tizenhattal sikerült megfejelni az önmagában elég lett volna, de az az akkor és ott érzése, még azt is felülírta.

Tavaly azt mondtam, hogy ezt egyszer még lefutom. Kezdek komolyan hinni benne…

Még mielőtt leírnám, hogy a pontozás ugyanúgy, és ugyanannyi, mint tavaly, ki kell, hogy egészítsem, azzal, hogy a pontnyitási sebesség előre közzé tételéért is jár egy pont, az összesen 20+4 pont.

És persze vannak tanulságok is:

  1. Erősödtem annyit, hogy jövőre csak hétkor induljak.
  2. Nem igaz, hogy minden fejben dől el. Ha fejben dőlt volna el, akkor kiszállok, így viszont bekapcsolt a robotpilóta. Hja, az akarat csak ideig-óráig tudja helyettesíteni az edzésmunkát.
  3. …és ha nem viszem a botot, tán még Dobogókőre sem érek fel.

Bocs, ez most kicsit hosszú lett.

...és még azt is meg kell köszönnöm, hogy sokan támogattatok ki lélekben, ki egy mosollyal, jó szóval, és ne feledkezzünk meg azokról sem aki a felkészülésben segítettek, hogy a robotpilóta működni tudjon. Köszönöm!

Az útvonal, ahogy az óráim mérték:

p85_ut.jpg

A szintemelkedés, ahogy az óráim mérték:

p85_szint.jpg

ami a földet tapodta: ASICS-Gel Fuji-Trabuco 5, csak szólok, hogy egyrészt rossz választás volt mert csúszott, mint a veszett fene, másrészt olyan silány a cipőfelsőrész minősége, hogy az ASICS-nak bánatpénzt kéne fizetni mindenkinek, aki csak egy métert is futott benne terepen;

ami támasztékul szolgált: Komperdell Carbon Balance;

a csomag: Quechua MT20 (tartály nélkül);

ami az időt és az utat mérte: Garmin FR 220 és TomTom Runner

ami a fényt adta a sötétben: ONnight 410, érdekes a 140 lumennél már látok is…

 

 

 

 

*Kék óra: (twilight) a naplemente után kezdődik úgy negyed órával és kb. fél óráig tart.

**Böske, azaz az Erzsébet-kilátó

Dittrich Tamás fotóját az esemény FB oldaláról vettem kölcsön.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://withoutacatharsis.blog.hu/api/trackback/id/tr4513117506

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.