Katarzis nélkül

futás, teljesítménytúra, és a kezdetekben görkorcsolya

Vivicitta 2018

2018. április 24. 09:55 - regulat

A Vivicitta igazi kétnapos futóünneppé nőtte ki magát… Vagy inkább talán azzal kellene kezdeni, hogy az ember gyereke idővel kiábrándul a futós tömegrendezvényekből, mert már nem a közösséghez tartozás élménye a legfontosabb. Olyankor kezdi felfedezni a tömegből fakadó hibákat…

pse_vivicitta.jpgNem tudom, ki hogy van vele, én ennyi év után is szívesen megyek még mindig A BSI nagy rendezvényeire, mert valahogy más a hangulata.  Van, amiben jobb, van, amiben rosszabb. Persze az is hozzá tartozik, hogy, ha valahonnan a mezőny közepéből kéne rajtolni, akkor már nem biztos, hogy lelkes lennék…

Szóval Vivicitta.

pse_blog.jpgEgyesületünk, a Pénzügyőr SE közel nyolcvan tagja fordult meg futóként a Margitszigeten a két nap alatt. Ki hosszabb, ki rövidebb távon. Ki egyéniben, ki váltóban… és akadtak olyanok is, akik halmozták az élvezeteket, és többször is rajthoz álltak.

Én a vasárnap rajthoz álló ötven félmaratonista egyike voltam. Már az ötven fő is annyi, ami egy kisebb versenyt kiadna, de lássuk be ez a szám elenyésző a mezőnyhöz képest. Több mint 8500 futó adta le a nevezését, és több mint 7300-an értek célba. Most persze lehetne polemizálni, hogy a különbségben mennyi a DNS (did not start) és a DNF (did not finish) futó.

Reggel kellemes hűvösben gyülekeztünk az egyesület sátornál, hogy aztán legyen egy kis „bemelegítő” kapkodás, mert mégiscsak majd másfél kilométerre voltunk a rajttól.

A Vivicitták egyik legbosszantóbb tulajdonsága szerintem, hogy általában kellemes hűvösben rajtol a félmaraton, hogy aztán, valahol a rakparton pofán csapja az embert a meleg. Na, ezt elkerülendő, próbáltam valahogy úgy tervezni, hogy a melegből minél kevesebb jusson a futóidőre. Nem vártam magamtól csodát, meg legjobb futást. Egyrészt, mert az idén látványosan keveset futottam eddig, másrészt, mert úgy gondoltam, hogy a 2013-as őszi eredményen, már csak másodperceket tudok javítani, ha a körülmények is mellém állnak. Azaz az időjárás éppen a barátom, nincs se túl meleg, se túl hideg, és soha nem fúj szemből a szél. Mondjuk, az majdnem mindig szemből fúj. Az olyan.

Álltam a rajtzónában és vártam a jelet. Nem, nem csak a rajt jelet, hanem a GPS jelet is… az utóbbihoz kellett vagy öt perc, az előbbihez mondjuk nyolc.

Aztán csak elrajtoltunk. Nehézkesen. Ennyi ember nehezen oszlik el. Valahogy mindig vannak amolyan „ezzel a tempóval mit keres itt?” megkerülhetetlen futók… Ők ráadásul párban, vagy trióban járnak, hogy minél szélesebb útfelületet tudjanak lefogni.

vivicitta_2018.jpgKellett vagy két kilométer, amire lett helyem futni.

Néztem az órát… és beletörődtem, hogy ez a futás sem lesz kiemelkedő…. Ez az érzés, tulajdonképpen bő öt kilométerig tartott ki, aztán az alagút előtt, akkor néztem legközelebb részidőt, megváltozott. Jobb volt a részidőm, mint Siófokon.

Jól van – mondok magamnak – akkor most ezt kéne tartani a tízedik kilométerig, aztán lesz, ami lesz.

Végig a rakparton. Elvileg hátszéllel. De ebből valójában semmit sem éreztem.

A tizedi kilométernél tartottam a Siófoki időt… Ez azért megnyugtatott. Annyira rossz nem lesz, hiába vár a pesti oldalon a szembeszél.

Mert az bizony ott volt, de úgy tűnt, hogy jelentősebb lassulás nélkül elérem a tizenötödik kilométert. Elértem. …és azon bosszankodtam, hogy egyszerűen képtelen vagyok visszaemlékezni a novemberi részidőre. Így utólag tudom, hogy mindössze egyetlen perccel álltam jobban. De akkor és ott úgy éreztem, hogy rosszabbul állok, és még ott egy híd, meg a sziget, ahol a szokásosnál hosszabb lesz a befutó. Azt hiszem már mondtam, hogy az igetre végződő nevű helyeken nem szeretek futni.

Felküzdöttem magam a hídon és ráfordultam az utolsó két és fél kilométerre. A döbbenet a tizenkilencedik kilométernél ért, amikor áthaladtam a rajtkapu alatt. Az óra szerint, ha a maradékot öt perces ezrekkel futom, akkor is ez lesz a legjobb eredményem. Annyit meg biztosan tudok tartani – gondoltam.

vivicitta_rajtszam.jpgAztán kikanyarodtunk a sziget szélére és jött a fekete leves. Jöttek szembe futók… Nem, nem olyanok, akik már befejezték a versenyt, hanem a megszokott rekortánhoz ragaszkodó, vasárnapi köreiket rovó futók. Mondjuk a rekortán engem hidegen hagy, de mellette meg sétáló csoportok baktattak… És különben sem szeretek a szigeten futni. Az utolsó kilométerre szerintem agyban fáradtam el… azért szép lassan erőt vettem magamon a befutóhoz, és 1:31:49 lett a vége. PB!

Olyan eredmény, amiről nem is álmodtam. …és nem is tudom, hogy meg tudom-e ismételni valaha. De, ha nem akkor sincs baj, mert ez már az enyém.

Ezen a napon, valahogy minden egyben volt. Fej, szív, láb.

Sokaknak köszönhetem, hogy ez így együtt volt. Most nem kezdem sorolni. Remélem, tudják, akiket illet, hogy hálás vagyok nekik.

Az útvonal, ahogy az órám mérte:

vivicitta_ut.jpg

cipő: Asics Gel GT-2000 4-es

óra: Garmin FR 220

 

A fotóért a csapatról, köszönet Kalmár Szilvinek,  rólam, a futófotónak.

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://withoutacatharsis.blog.hu/api/trackback/id/tr5313859104

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

téglánakgyors · http://nemmaratonman.blog.hu 2018.04.26. 17:59:36

Aztanagyonmindenit! Ez valahol a négyes tempó alja. Ez nagyon menő!!

regulat · http://withoutacatharsis.blog.hu/ 2018.04.26. 18:05:13

@téglánakgyors: Azért nem az alja, csak az alsó fele. Olyan 4'19"... és köszi az elismerést. Ezen a napon minden együtt volt.