A múlt héten a heti összefoglalót azzal kezdtem, hogy kicsit nehezen megy a gépelés, mert akkorát estem, mint az ólajtó…
Azt a kuplét meg csak úgy halkan dúdoltam két felszisszenés között, hogy peches ember ne menjen a jégre… Megjegyzem én tartottam is magam ehhez a jó tanácshoz. Már úgy nagyjából, mert ilyenkor télvíz idején ugye, nem olyan egyszerű azt a fránya jeget kikerülni. De a peches ember, azért peches, hogy jég nélkül is felvegye a győzelmi zászló pózt.
Az van, hogy az útvonalam egy készségfejlesztő iskola mellett visz el. Na, ott estem el. Az történt, hogy az iskola bejárata előtt van egy mélyedés, amibe rendszeresen gyűlik a csapadék. Ez, így télvíz idején szokik befagyni, de szerencsére sózzák, illetve só meg faforgács keverékével szórják. Ergo nem is jelentett ez egész télen problémát. Most viszont hirtelen olvadni kezdett. Annyira, hogy egy pár centis jégfolt kivételével a járda teljesen száraz volt.
De felszórták.
Ballal érkeztem. Most jönne az a rész, hogy bal láb letámaszt, jobb a levegőben. Súlypont átbillen és jobb láb támaszt, bal a levegőben… Nem jött, a bal csúszott. Mint valami vígjátékban, mondjuk, a Reszkessetek betörőkben, amikor a kiszórt golyókon akar szaladni a betörő… Burleszk. Csak én nem hanyatt, mert a görkorcsolyás rutin, hozta magát. De ott ugye, van tenyérvédő… futásnál, meg nincs.
Felsegítettem magam, még csak nem is káromkodtam, mert a szórással jót akartak… és mentem tovább. Ráadásul erre a keddre félmaratont terveztem. Azt nem mondom, hogy nem bicegtem még vagy két kilométeren keresztül, de nem volt vészes. Lassan elmúlt a fájdalom a térdemben. Egész jó ritmust vettem fel. (5'09" lett az átlagtempó) A nap is sütött, hideg sem volt.
És este egyszer csak jött a feketeleves.
Amolyan hidegrázós fájdalom a csuklómban. Ezt inkább nem mutogatnám. Burofixes borogatás péntekig. Jut eszembe, dögséges dolog, ha tényleg kivonták a forgalomból, nagyon hatásos. És, ha már a borogatás, megmutatom a kendőt, amit használtam mert csuda egy nosztalgikus darab...
Na emlékszik még valaki az Interflugra?
Csötörtökön a jó idő búcsút mondott. Köd. Néha szeretem, néha nem. Különösen akkor szeretem, ha magányra vágyom. A köd ezt remekül biztosítja. Persze ködben nem látok… de nekem ez sokszor megy köd nélkül is. Kicsit össze-vissza futkároztam, mert a patak partot elkezdte rendbe rakni a Csatornázási Művek brigádja. Mondhatni megkerülhetetlenül. Szó szerint. Nem mondom megdöbbentem, amikor a ködből hirtelen előtűnt vagy huszonsok ágakat, meg a patakban felhalmozódott szemetet cipelő ember. Na, nem volt annyira meglepő, mint a szombati YT-half felbukkanó réme...
Ráadásul akadt még egy kis probléma a lefutott tizenöt kilométert követően.
A szakirodalom ugye, azt írja a combizom nyújtásáról, hogy
Combizom nyújtása álló helyzetben.
Vállszélességű terpeszállásban a bal térdet hajlítsd be, és bal kézzel húzd a feneked felé a lábfejedet. Ismételd meg a másik oldalra is.
Próbálta már ezt valaki úgy, hogy annyira fájt a keze, hogy egy pohár vizet is csak nagy nehezen tud megtartani? Ha igen, akkor tudja, miről beszélek…
A megoldás valahogy úgy nézett ki, hogy a jobb lábfejemet beakasztottam a kerti szék karfájába, és annak segítségével meg a bal térdem behajlításával megpróbáltam pótolni a jobb kezem hiányosságát… Hogy egy Új-Zélandi banda slágerét idézzem how bizarre. [Ha valaki nosztalgiázni szeretne, itt lesz a post végén.]
És még hátra volt a vasárnapi YT-half…
