Katarzis nélkül

futás, teljesítménytúra, és a kezdetekben görkorcsolya

Mínusz két perc

2012. október 01. 09:41 - regulat

NATO-futás 2012

Eszem ágában sincs mérleget vonni, csak van abban valami felemelő, ha az ember gyereke egy versenyt össze tud hasonlítani egy korábbival. Ugyanott és ugyanazon a távon. Mert mégiscsak ebből látszik, hogy mennyit fejlődött, hol tart. Még akkor is, ha nincs két egyforma verseny.

nato_2012.jpgAz én futó múltammal meg különösen ritka (remélhetőleg hozzátehetem, hogy még) az ilyen lehetőség. Ebből az egyik a NATO-futás. Tavaly ez volt nekem az önbizalom-infúzió, mert a Nike után úgy éreztem, hogy hagyni kéne a fenébe az egészet. Aztán csak belevágtam ebbe e lejtős tíz kilométerbe, és visszatért a lelkesedésem.

Persze, hogy az idén visszatértem, és még javítani is akartam.

Lássuk be, ez már az egyik utolsó futásom volt a senior 1 kategóriában, ami, egy korszaknak – még, ha rövidnek is – a lezárását jelenti.

Ha jól tudom a NATO-futásnak négy éve van ez az útvonala, tehát a korábbi versenyekkel nem érdemes foglalkozni, viszont itt érdekes, hogy úgy tűnik erre az évre ért be a verseny. A rajtolók száma megduplázódott, és így esett, hogy hiába futottam két perccel jobb időt, mint tavaly, uszkve húsz helyezéssel hátrébb végeztem…

Most akkor örüljünk, hogy egyre több a futó, egyre népszerűbb a verseny, vagy bosszankodjunk, hogy kezdi kinőni vagy kinőtte a verseny a Vérmezőt (én már tavaly is úgy éreztem, hogy a kezdő szakaszra sokan voltunk, de akkor a végéről indulva nem volt vészes), a bruttó idős időmérést?

Szerintem örüljünk. És bármennyire kinőttük a Vérmezőt, sajnálnám, ha megváltozna az útvonal, mert ez - azzal, hogy többségében lejt – sokaknak jelent önbizalom-infúziót.

Tudom, tudom, hogy a maraton, meg a félmaraton számít az „igazi” futóknak, de én ezt a tíz kilométer körüli távot nagyon szeretem. Vessetek meg, de én itt érzem a legjobban magam!

Szóval rajt. Szerintem kb. ugyanonnan indultam, ahonnan tavaly, de ez az idény már a mezőny közepét jelentette. És igazából nagyon nehéz indulást az Attila úton, mert a kezdeti emelkedő azért sokakat megfogott. A Szarvas tértől már a saját tempómat futottam a Lánchídig, ott megint besűrűsödött a mezőny. Aztán Roosevelt tér [Juszt is!], József Attila utca… és örömfutás az Andrássyn.

nato_befuto.JPGA Hősökön már tudtam, hogy a váltópontnál, csak négy kilométer van vissza és az óra azt mutatta, hogy 27 percnél járok. Már éppen ott tartottam, hogy ez már biztos, hogy jobb lesz, mint tavaly, amikor kissé szíven ütött, hogy a váltók friss emberei zsinórban húznak el mellettem. Persze, tudom, hogy ők mér frissek, én már nem, de akkor is demoralizáló a dolog. Kellett párszáz méter, hogy összekapjam magam. Ez meg mire összejött már az Olaf Palme emelkedőjénél jártam. Még két és fél kilométer. Utazó sebesség. Pedig az emelkedő után lehetett volna gyorsítani. Nem mondom az elhatározás megvolt, csak megvalósítással voltak gondok.

Aztán amikor visszaértünk az Olof Palmére mindenki gyorsítani kezdett, vitt magával a mezőny. Ja, sokan jártak úgy, mint én tavaly, hogy a városligeti kör rajtkapuját nézték célkapunak és ezért kezdtek hajrázni. Ennek a cselnek nem dőltem be, de így az utolsó ötszáz méterre háromperces tempót tudtam hozni.

Na így született a két perccel jobb, húsz hellyel rosszabb eredmény.

Jövőre újra (remélhetőleg) ugyanitt.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://withoutacatharsis.blog.hu/api/trackback/id/tr74812937

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.