Kellett hozzá három nap, hogy nyugodt szívvel azt mondjam, hogy jó ez így! Igen, a kilencedik félmaratonomról, a hétvégi siófoki 9. Balaton maratonról van szó.
A múlthéten, pénteken, ha valaki megkérdezte volna, hogy mi a terv, akkor azt válaszoltam volna, hogy 3in1. Azaz szerettem volna PB-t futni, szerettem volna hét óra alatt tudni a fémaratonmániámat (ehhez eleve PB-t kellett futnom), és szerettem volna száz percen belüli félmaratont futni, ami teljesítésével meg lett volna minden cél egyben.
Na, ez nem jött össze. Már a harmadik. Pedig minden egyben volt. Na jó, majdnem minden, én hiányoztam egy kicsit (alig félpercnyit) a dologból…
Kezdem inkább elölről, onnan, hogy nekem a Balaton a Riviéra…
Mondjuk szép nagy plázs van mostanság arra, csak éppen nem a tó partján, hanem a benne a mederben. Csak éppen nem olyan idő, hogy napozni ott szeressek a homokon.
Vasárnapra igazi futóidőt kaptunk. Nem meleg, nem hideg. Felhős, de nem esős… ez mondjuk, úgy lenne pontos, hogy egy csepp eső sem esett, amíg futottam. Ráadásul előző este, vagy tíz órát aludtam, tehát kipihenten indultam a rajthoz. Minden együtt volt, beleértve azt a kb. kétezer-ötszáz futót, aki nekivágott a félmaratoni távnak egyéniben vagy párban.
És elfutottam. Annyira akartam a sub százast, hogy elkapott a gépszíj. Az első öt kilométert bemelegítésnek terveztem, hogy utána beleerősítsek. Ezzel szemben négyperces ezrekkel kezdtem, ez nekem túl erős volt. Viszont kellett hozzá három kilométer, hogy fel is fogjam.
Lassítottam és lassultam. Bár úgy tűnik, hogy a kettő ok okozati összefüggésben van egymással, de nem. Ha nem szándékosan lassítok, akkor is lassultam volna. És sorban húztak el mellettem az emberek… Az első kör végén, a tervezett időhöz képest majd egy perc mínusz. Már a tervezetthez képest.
Nyugtattam magam, hogy ez még belefér, ami igaz is lett volna, ha tudom tartani a tempóm, de az folyamatosan esett vissza. Néha megszívtam magam és belegyorsítottam, de ez csak szépségtapasz volt. És nagyon nem komfortos.
Tizenötnél egy kicsit feladtam fejben. Akkor úgy láttam, hogy már az is szerencsés eset, ha az 1:42:00 összejön.
Aztán a partról visszakanyarodva valahogy erőre kaptam. Míg tizennyolcnál az 1:42-ért futottam, addig tizenkilencnél már az 1:41-ért. Jobb sportfilmek forgatókönyvét követve most jönne az, hogy húsznál már elérhetővé vált az 1:40… és a célban jött a katarzis, hogy megvan.
Vannak persze olyan filmek is, ahol a történet vége úgy szól, hogy húsznál már elérhetővé vált az 1:40… és a végén csak nem jön össze. Na ez már jobb [lószart jobb!], illetve ez már az én történetem, csak éppen azzal a különbséggel, hogy húsznál ahelyett, hogy elérhetővé vált volna az álom, elfogytam. A lendület vitt be a célba, csodával határos módon bruttó 1:41-en belül, de a nettó sub 100 nem jött össze.
Persze, hogy el voltam keseredve, holott meg lett a PB, meg lett a hét órán belüli félmaratonmánia, amiről tavaly ilyenkor nem is álmodtam. Az sem normális, aki ennek nem tud örülni.
Csak éppen a terveim felborulásával voltam elfoglalva. Azzal, hogyha ez megvan, jöhet a százötven belüli 30 km, majd az után a maraton. [Igen, én ilyen fontolva haladós pasi vagyok.] Hát ez most úgy tűnik, csúszik.
Ami végül is nem baj, elvégre a 30 kilométer nem az ezredforduló, vagy az 1986-os Queen koncert, hogy aki lemarad, annak már többet nem is lesz rá esélye.
Szóval majd meglátjuk…
De nekem most akkor is a Balaton a Riviéra.
