Katarzis nélkül

futás, teljesítménytúra, és a kezdetekben görkorcsolya

Vivicittá, a meglepetés félmaratonja

2013. április 23. 21:11 - regulat

Nem is tudom, talán ott kéne kezdeni, hogy mennyire hirtelen jött az áprilisi tél (elvégre Óbudán, az még tél volt) után az áprilisi nyár. Két nappal a Vivicittá félmaraton előtt éppen ott tartottam, hogy erősen át kéne értékelnem a kitűzött 1:47-es befutót, mert a hirtelen jött meleg könnyen megtréfálja a magamfajta amatőrt…

vivicitta_2013.jpgEgyedül a féltízes rajtban bíztam, mert a BSI szervezői bölcsen korábbra hozták a rajtot, ami nekem mindenképpen jól jött. Egyrészt ugye az időjárás miatt, másrészt nekem valahogy jobban esik, ha tíz körül rajtolunk, mert akkor nincsenek étkezési problémáim. Egy déli induláshoz egyszerűen nem tudom eltalálni a reggeli mennyiségét, így vagy az a bajom, hogy sokat ettem, vagy eléhezem a dolgot…

Tudom, tudom, a messziről érkezőknek a korai start nem jó, de most önző leszek és örülök, hogy nekem ideális időben rajtoltunk.

A szigeti bejárónál elnézve az érkezők tömegét egy kicsit aggódtam az előző nap elültetett palántákért, de ha jól láttam el voltunk egymástól (már a futók és a palánták) zárva. Kellemes idő, ismerős arcok… ez a nap már csak jól sikerülhet. Csapatfotó a DK-Team, csapatfotó Suhanj! és éppen, hogy volt idő leadni a pakkot a ruhatárban. Azért azon elméláztam, hogy mekkora lesz itt a tömeg, amikor visszaérünk…

Aztán már be kellett állni a rajtzónába. Ott még köszöntem Bitliszbának, és egyből kineveztem viszonyítási pontnak. Ő volt az 1:45-ös iramfutó. Beálltam úgy tíz méterrel elé, és eldöntöttem, hogy ha a fene fenét eszik is, a táv kétharmadáig nem hagyom magam megelőzni, utána megpróbálok nem nagyon leszakadni. Asszem ezzel összefoglaltam a teljes taktikámat.

Elrajtoltunk. És mindenki úgy húzott el mellettem, mintha állnék. Hála a villanypásztorral lefutott kilométereknek, van már egy kevés rutinom a türelem erényének gyakorlásában, így nem kapott el a versenyláz.

Megtettük a tiszteletkört a szigeten és szinte csak olyanokat láttam magam körül, akik a hármas zónából indultak. Egy valami vigasztalt, hogy még nem látom magam előtt Bitliszbá fehér lufiját.

A Bem rakparton végre a tömegiszonyom is elmúlt, viszont megcsapott a meleg, és tényleg nem értettem, hogy mit is keresek én itt, lassan poroszkálva. Mondjuk ez a lassan átverős, mert én tényleg annak éreztem, de ugye a fehér lufi mögöttem, tehát ötperceseket futok… az meg nem is lassú. Gondoltam a pesti oldalon, van úgyis elég visszafordító, majd látom az elejét. Persze. Még az 1:30-as iramfutó piros lufiját sem láttam, vagy csak én nem vettem észre…

Rakpart, visszafordító. Ha jól számolom, van vagy háromszáz méter előnyöm a fehér lufik, azaz Bitliszbá előtt.  És három, vagy öt (mert magamban emeltem a tétet) amíg nem kéne megelőznie.

Az alkotmány utcánál éreztem – ez a táv kétharmada már – hogy fáradok. Nem az a lassulós fáradás volt, hanem az azt megelőző – hogy is mondjam – amikor ugrálni kezd az ember pulzusa. Viszont a viszonyítási pontom már vagy ötszáz méterrel volt mögöttem.

Elméláztam. Ha a Margithíd utáni fordulóig nem előznek meg, akkor esetleg… de a visszafordító felé futva a Suhanj! olyan szurkolást rendezett, hogy attól még egy félholt is erőre kapna, és én még jóval a félholton innen voltam.

vivicitta_2013_1.jpgÁltalában tizenkilencnél jön a fal, a híd meg mintha az egekbe nyúlna… e most nem. Most csak szimpla emelkedő volt. Nem mondom, hogy nem vártam a végét, de hiányzott az a csak legyek már a szigeten érzés. Illetve megvolt, csak éppen nem a mindjárt vége felhanggal, hanem a lejtőn lehet egy kicsit gyorsítani tudattal.

De ugye nem százharmincról? – hangzott el mellettem. Nem értettem. Hogy mi százharminc kérdeztem vissza, és a kiderült, hogy a srác mellettem a DK-s pólót feliratáról érdeklődik. Nem – mondom [mondom? nem egész két kilométerrel a befutó előtt beszélgetek? ilyen még nem volt.]… szóval mondom neki, hogy nem én személy szerint a kilencven öt kilónál sohasem voltam több, az is vagy tíz éve volt. Akkor az húsz kiló – tippel menet közben. Annyi – bólogatok és megerősítem, hogy most végre hetvenhat kiló vagyok, vagyis sikerült egy keveset, híznom. Ezen nevet egyet és elköszön. Én csak párszáz méterrel későbbre tervezem a hajrá kezdését.

És ez a néhány másodperces beszélgetés öt percen belüli tempónál, így utólag csoda, nem szavakat löktünk oda egymásnak, hanem „normálisan” kommunikáltunk. Máskor ilyenkor készülök kiköpni a tüdőm.

Finis. Még mindig tudok gyorsítani, és másfél perccel jobb időt mutat az óra, mint a tavalyi eredményem. Boldogság van. 1:42:08

Nincs nagyhalál, nincs az az érzés, hogy lehetett volna jobb. Pont úgy és pont annyi, amennyi jól esett. Elégedett… lennék. Ha…

Ha egy héttel korábban, nyolc kilométeren nem ugyanezt a tempót futom, úgy hogy jobban elfáradtam.

Ha a pulzusmérő a befutónál az utolsó pár méteren nem ugrik fel 204 bpm-re.

Ha a tizennegyedik kilométer után nem kezd el ugrálni a pulzusom. Na jó, régebben végig ebben az ütemben ugrált, ahhoz képest ez már fejlődés.

Jó, a 204 bpm-re elfogadom, hogy hardver hiba, ami a mérőben és nem bennem van, ezt még rá lehet fogni a tizennégy utáni összevissza ugráló pulzusra is, de az egy héttel korábbi eredményre ez már nem lehet magyarázat.

Most persze abban bízom, hogy valaki a poszt olvasását követően ide, vagy az EO-ra vési nekem a válaszokat meg a megoldást, mint már annyiszor… és akkor megint tanulok valamit, amit előbb utóbb hasznosítok, hogy meglegyen az a qrva száz perc alatti félmaraton, ami – halkan jegyzem meg – az idei célok közt nem szerepel. Most a türelem erényét tanulom.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://withoutacatharsis.blog.hu/api/trackback/id/tr125243695

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.