Katarzis nélkül

futás, teljesítménytúra, és a kezdetekben görkorcsolya

Gyorsabban, talán... (Vivicittá)

2014. április 14. 17:58 - regulat

Most azon gondolkodom, hogy írtam-e már azt versenyről, hogy ez pont úgy volt jó, ahogy volt.

vivicitta2014_erem.jpgDe most tényleg. Kezdhetném azzal is persze, hogy valahogy mostanság nem tudok előre ráhangolódni egy versenyre sem. Na jó, ez így, ebben a formában nem igaz. Főleg így az év elején. Az, hogy három versenyből kettőnél nem éreztem azt, hogy nagyon akarom, az nem elég arra, hogy következtetéseket vonjak le, vagy trendet akarjak meghatározni. De az tény, hogy nem akartam a Viviccitá félmaratontól mást, csak futni egy jót.

Olyannyira nem volt terv, meg ráhangolódás, hogy az ilyenkor szokásos pihenő is elmaradt. Elannyira, hogy szombaton még elmentem Gyerekvasutazni. Elvégre az csak húsz kilométer terep.

Ha eme blog olvasói közül valaki valahol olyat olvasna (bárhol!), hogy egy félmaraton előtti átmozgató edzésnek tökéletesen megfelel egy húsz kilométeres teljesítménytúra megfutása, akkor nyugodtan kérdőjelezze meg az ezt kinyilatkoztató szellemi épségét. Aki ilyet mond az minimum címeres ökör. Meg az is aki ilyet csinál.

Ráadásul ezen a hétvégén valamely felsőoktatási intézménynek köszönhetőleg, némiképpen túltengett a Hárshegy környékén, a józannak nem mondható fiatalok mennyisége. No ebben a környezetben adta ki a bokám(?) azt a furcsa hangot, mikor egy kőre léptem én (ájvé, költészetnapja is volt a minap…), amitől egy békés turista hölgy cseppet felsikkantott… Azt hiszem ott engedtem el végleg a Vivicittát.

vivicitta2014_utkozben.jpgAhogy lesz, úgy lesz, dúdoltam magamban reggel Koncz Zsuzsa helyett, a Que sera, sera-t.

És bár a bokám nem dagadt be, és nem is fájt… nagyon, titkon mégis örültem, hogy erre a ballépésre mindent ráfoghatok. Nem lesz meg a sub száz? Nem baj, elvégre fáj a lábam… Lefulladok a szembe széltől? Nem baj, tegnap kicsit többet futottam a kelleténél. Mindenre van magyarázat.

Aztán már csak a rajt, amit nem akartam elfutni. Beálltam Óriásék (ha valaki nem tudná Óriás, azaz Schober László, kerekesszékes futó) mellé… mert most lassabb lesz, mondta Ő, már hogy nem handbike-kal megy. Aha! Inkább lassítottam.

Azzal, hogy nem volt terv, még véletlenül sem lehet elemezni, hogy ahhoz képest hogy ment. Az első tíz kilométeren elversenyezgettem egy szlovák fiúval. Utána egyértelműen nyert a korkülönbség. Ő elhúzott, mint annyian, én meg kocogtam tovább, néha kapkodtam hátra a fejem, hogy mennyi az előnyöm Bitliszbáékhoz képest… kb egy kilométer. Az úgy jó.

Kényelmes futás. Tempós. Egyenletes. Kétszer, vagy háromszor sajdult a lábam… nem estek jól a jobb kanyarok, de nem volt vészes. A legrosszabb talán a Fővám téren a macskakő volt. Szépnek szép…

2014_vivicitta_kicsi.jpgRakpart megint. Szembeszél nélkül. Ez önmagában élvezet, tök mindegy, hogy hány kilométer van már az ember lábában. A Kossuth tér megkerülése című flikk-flakkban az egyetlen üdítő pont egy önkéntes frissítő volt. Két dolog, ami egy-egy nagy versenyen jól esik, a szurkolók és főleg a szurkolói pontok (az idén a Suhanj! szurkolói pontja vitte a pálmát, de a Bátor Táboré is ott volt a szeren), meg az önkéntes frissítők, bár az utóbbiakat nem veszem igénybe. A hivatalosat sem.

Ezek azok, amik megmutatják, hogy ezek a futások nem csak a futóknak jelenthetnek szórakozást, nem csak nekik lehet esemény. Vissza a rakpartra. Még öt kilométer, benne az ősellenség a Szent István park. Enyhe emelkedő és mégis… ott valahogy mindig elmegy a kedvem a futástól. Meg is futottam ott a leglassabb, az egyetlen öt perc fölötti kilométert. Aztán híd, sziget… befutó. Húsznál ismerősök a Dk-Teamből… pacsi. Elhangzik a bűvös, meglesz százon belül. Innentől a büszkeség hajt, nem is a lendület.

Beértem. Érdekes módon a megállás fájt. Nem a futás, a vége. Sajgott a bokám, úgy tíz méteren, aztán jó lett. Meg sub száz.

Pedig minden ellene játszott. Majd öt percet javítottam. Elégedett vagyok. nem tudtam volna jobban megcsinálni. Gyorsabban, talán… Jobban biztosan nem.

Ha nem akarjátok, nem kell meghallgatni... Que sera, sera

 

A fotókért köszönet: Strémen Juditnak!

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://withoutacatharsis.blog.hu/api/trackback/id/tr786034490

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.