Katarzis nélkül

futás, teljesítménytúra, és a kezdetekben görkorcsolya

Mosolyogni a célban

2014. április 30. 06:00 - regulat

„Tudj őszintén mosolyogni a célban, és két órával később is…” – mondta anyám, akinek úgy általában nincs rajtam kívül semmi köze a futáshoz. Na jó néha a szem a harisnyáján... az szok szaladni.

en_blog_2014.JPGÉn azért néha mesélnek neki a futásról… úgy általában. Mert, ha éppen kilométerekről, meg tempókról beszélek, valahogy nem osztja a lelkesedésem.

Üvegesedik a tekintete. Meghallgat. Persze! Mert elszaladni úgysem tudna…

Ebben a témában igazából általában annyit kommunikál, hogy ha mutatok neki egy új befutóérmet, akkor közli, hogy szép. vagy azt, hogy ügyes vagyok. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a befutóérem szerinte nem szép.

Ezért is lepett meg, hogy nemrégiben véleményt nyilvánított, amit már csak azért is megírok, mert szerintem sokan nem fognak egyetérteni vele. Elsőre… aztán, ha jobban belegondolnak… ha.

Azt találta mondani a Vivicittá kapcsán, hogy ő ugyan nem ért hozzá, de szerinte úgy két órával a verseny után derül ki, hogy a magamfajta hobbifutó jól csinálta, vagy nem.

Mert az, hogy a célfotón mosolyog valaki, azt nyugodtan betudhatjuk a MoSa-szabálynak

…mindegy milyen fáradt vagy, ha szurkolót, fényképezőgépet látsz, mosolyogj! Haldokolni ráérsz ott, ahol nem látják.

Ergo, ha a célfotón haldokolsz, akkor valószínűleg túlvállaltad magad, nem érte meg. Kivéve, ha dobogóra állhatsz… vagy valami hasonló. Ha tényleg jól választottad meg a távot, meg a tempót, akkor biztos, hogy tudsz mosolyogni a célban.

[Vagy üvölteni… teszem hozzá most én, mert az ott gyakrabban fordul elő. Velem.]

Ha a beérkezés után egy órával nem tud mosolyogni az ember, mert rosszabbul van, mint amikor beért – mondja anyám – az még belefér, mert elmúlt az adrenalin löket hatása… lehet szarabbul lenni. Már, ha a célfotón mosolyogott… ha már ott is az utolsókat rúgta, akkor ez el van cseszve.

Ha a beérkezés után két órával sincs jobban, sőt!… (ne adj isten, éppen vidáman csepeg a karjába az infúzió...) akkor mondhatja igazán, hogy legyőzte önmagát.

Már azt a roncsot, amit ilyenkor a tükörben láthat(na). Mert azt ő csinálta. Magából…

Persze - tette hozzá anyám – biztos vannak olyan pillanatnyi célok, amik kivételt jelentenek, például, ha a versenyen egy kardfogú tigris üldöz….

Vagy van valami olyan cél, mint a dobogó, vagy valami hasonló… de, ha csak azért csinálja az ember, hogy edzettebb legyen, vagy, mert egyszerűen szeret mozogni, akkor csak úgy éri meg, ha ott a célban, de még két óra múlva is őszintén tud mosolyogni.

És azért ebben van valami…

Persze vitatkozni lehet vele, mert mindenkit más motivál.

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://withoutacatharsis.blog.hu/api/trackback/id/tr576098875

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Emami Bácskai Béláné 2014.05.02. 23:51:16

Nagyon kedves írás.Szeretem benne, ahogy a belső utat járja,a saját lelki vívódását.Erről kevés írás jelenik meg, de végső soron minden teljesítmény mögött a lelki ráhangolódás, az akaraterő és a fizikai állóképesség egyensúlyáról van szó, hogy ne legyen aránytalanul nagy szenvedés a teljesítés.
Örömforrás legyen.
Írjál többet, a fiataloknak sokat segítesz vele.
Mindenki kezdte valahogy, csak a kezdeti sikertelenségről senki sem beszél szívesen.Üdv.Erzsi

6. alabardos · http://hatodikalabardos.blog.hu 2014.05.03. 05:54:59

@Emami Bácskai Béláné: Köszönöm.

Ez a blog gyakorlatilag végigkíséri a futótörténetem az első kilométerektől, bár reményeim szerint a jövőben több szerzőssé fog válni és már az éppen megélt versenyekről, TT-kről fog szólni.

De az a cél megmarad minden szerzőben, hogy segítsük a kezdő futókat.
süti beállítások módosítása