Katarzis nélkül

futás, teljesítménytúra, és a kezdetekben görkorcsolya

Száz kilométer Budai

2018. április 12. 08:58 - regulat

Amikor azt mondom, hogy elmegyek a Budaiba futni, vagy túrázni, akkor, aki hallja nem gondol semmi nagy dologra, hiszen ezek a hegyek részben részei a városnak, ahol élek. De tényleg. Százszor, ezerszer bejárt útvonalak, ismerős emelkedők, lankák… és mégis, a Budai, igenis lehet kihívás.

kesapiz_kokorcsin.jpg

Vannak az ember életében mérföldkövek. Ha a teljesítménytúrázást nézem, akkor nekem ezek valahol húszasával jöttek. Nagy dolog volt a harminc kilométer, az ötven még nagyobb, hogy a hetvenről ne is beszéljek. Kis jóindulattal kilencvennek ott volt a Piros 85 (a maga nyolcvannyolc kilométerével…). Ezekhez képest a száz csak egy apró lépés, de talán a második legkomolyabb mérföldkő. Még akkor is, ha tudtam, hogy hazai terepen ez szinte sima ügy. Szinte…

Tavaly a KeSaPiZ 75 kapcsán azt írtam, hogy Nagykovácsiban a gulyást eszegetve hallottam Csipitől, hogy ezen a túrán a hetvenöt az a táv, amit többen teljesítenek, mint ahányan elindultak rajta… Az idén itt négyen szálltak ki.

Akkor éppen azon gondolkodtam, hogy talán mégis e kellett volna vállalnom a száz kilométert. Aztán eldöntöttem, hogy az idén mindenképpen nekivágok. Ha más nem, akkor a makacsságom végigvisz, akár szint időn túl is… de végig visz. Még akkor is, ha az előző évhez képest hektikusan, és viszonylag keveset készültem ezen a télen.

Szóval KeSaPiZ 100 TT (MTSZ: 224,2 pont; rendező: Ösvénytaposó Baráti Társaság).

Pár szót előre a túráról. Furcsa neve. KeSaPiZ, azaz kék – sárga – piros – zöld. A négy fő túraútvonal színei. Az útvonala Zugliget – Nagykovácsi – Csillebérc – Nagykovácsi – Zugliget. Látszólag semmi különös. 101,9 kilométer, 3565 méter szintemelkedéssel. A szintidő 24 óra… Mondjuk én annyit képtelen lennék ébren tölteni (szerintem), így adtam magamnak olyan 16 órát a teljesítésre.

Zugliget – Nagykovácsi (26,8 km, 880 m)

kesapiz_rajt.jpgElőző nap esett. Enyhe fejfájással ébredtem. A rajtban eltököltem az időt, így a tervezetthez képest majd húsz perccel később indultam neki a zöldnek.

Ilyen meditálós hangulatú volt a rajtom...

Igen, először a zöld sáv jelzésen kell megtenni cca tíz kilométert, hogy a túra nevében az első szakaszt jelölő kék sávra váltson az ember.

A borús, párás, hűvös idő a fényképezésnek nem, de a kocogásnak kedvezett, még akkor is, ha erősen visszafogtam a tempót, elvégre mégis csak száz kilométerre kell beosztani az erőm.

Felfelé botoztam, lefelé kocogtam… és kellemes meglepetésként éltem meg, hogy aránylag kevés a sár. A Remete-szurdokban azért megálltam hóvirágot, meg keltikét fotózni… Hát nem igazán sikerült.

kesapiz_keltike.jpg

…de igazából csak az úttal törődtem. Mondogattam is magamnak, hogy hosszú lesz még ez a nap.

Bő három óra alatt értem Nagykovácsiba a csillesorhoz. Frissítés gyanánt elrágcsáltam némi sósat, meg édeset. Ittam szörpöt… kb tíz perc pihenő után indultam vissza, Csillebércre…

Nagykovácsi – Csillebérc (26,6 km, 950 m)

Bár nem ez a leghosszabb, vagy a leg szintesebb szakasza a túrának, valahogy ettől tartottam (utólag mondhatom, hogy jogosan) a leginkább. Nekem a sárga mumus. Ott szoktam például elesni… Utálom.

Pontosabban egyszerre utálom és szeretem.

Mert ott van az Alsó-Jegenye-völgy és Paprikás-patak…

Regula Tamás (@regulatamas) által megosztott bejegyzés,

Ott van a Kötők-padja… ahonnan a pára miatt alig látszott valami.

kesapiz_kotok.jpg

Az Újlaki-hegy… ahol a nyitókép kökörcsinét fotóztam.

…és tulajdonképpen öt és fél óra alatt letudtam egy maratont.

Pont ott tartottam, hogy szép az élet, és még éjfél előtt simán beérek, amikor jött a Hárs-hegy és megkezdődött a dagonyázás. Meg a káromkodás. Legelé nincs bajom a sárral, már szinte megtanultam futni benne, de felfelé… Minden irányba csúszik, csak arra nem, amerre haladni akar az ember gyereke. Kín és szenvedés. Mire felverekedtem magam Csillebércre, pont ott tartottam, hogy feladom… meg, hogy a cipőm kezd atomjaira szakadni. Majd huszonöt perc, és nem kevés zsíros kenyér kellett, hogy összeszedjem magam, és visszainduljak a piroson. Közben azt számolgattam, hogy az első szakaszon összehozott előny a tavalyi részidőhöz képest elfolyt a sárban…

Majd nyolc óra út volt mögöttem, és iszonyatosan fáradtnak éreztem magam.

Csillebérc – Nagykovácsi (19,4 km, 625 m)

kesapiz_fele_2.jpgNekem csak gulyás leves szakasz. Frankón az motivált, hogy Nagykovácsiban meleg leves vár… A vigyor is a gulyásnak szól...

Hát mit mondjak, eleinte inkább csak tempósan gyalogoltam. Még ahhoz sem éreztem elég erőt, hogy a lejtőkbe belefussak. Aztán kezdett győzni a rutin. De még ott volt a János-hegy, meg a Fekete-fej… Amikor elindultam azt hittem, hogy a ebből a kettőből lesz valamelyik a holtpont. De szép lassan rá kellet jönnöm, hogy az bizony már megvolt a Nagy-Hárs-hegyen… így azon kezdtem el aggódni, hogy hogy a bánatos francba fogok feljutni az utolsó szakaszon a Nagy-Szénásra.

Főleg miután rájöttem az Erzsébet-kilátónál, hogy, ha leguggolok még egyszer, akkor nem biztos, hogy fel tudok állni. Azt hiszem itt végképp feladtam, hogy képben bővelkedjen a poszt.

kesapiz_bozsi.jpg

Azért lefelé kezdtem összekapni magam, és a Fekete-fejhez, tulajdonképpen egész jó állapotban értem fel.

Onnan meg… Írtam már párszor, hogy a Vörös-Pocsolyás-hát az nekem valahogy mindig erőt ad, békét hoz… Most is így volt. Főleg, amikor a végén a fák közül kibukkant Nagykovácsi. Azt hiszem egész jó állapotban értem be a Kiskamra falatozóba. Kértem egy fél adag levest. Szerencsére, nem hallották meg a „fél adagot”, bár akkor úgy éreztem, hogy képtelen lennék megenni egy egészet. Aztán csak elfogyott. Tavaly tizenegy óra kellett, hogy ideérjek, most ahhoz képest húsz perc előnnyel még világosban indultam a Nagy-Szénásra…

Nagykovácsi – Zugliget (29,1 km, 1110 m)

Az éjszakai szakasz.  Reggel még azt reméltem, hogy világosban érek másodszor Nagykovácsiba, most még nem vettem elő a fejlámpát, mert abban bíztam, hogy világosban elérem az emlékfalat. Meg voltam hatódva önmagamtól. Na.

Még a hegy teteje előtt láttam, hogy van előttem egy túratárs, meg két különös alak. Talán kirándulók akik jönnek lefelé gondoltam. Hát nem DonRazzinóék fotózták a túrázókat, azaz minket.

Köszönöm a képet!

74.jpg

Nos a hetvennegyedik kilométer magasságában így néztem ki…

Ilyenkor kéne azt mondani, hogy lám-lám a hajam még mindig tart.

Emlékfal. Ellenőrzőpont. Fejlámpa. Mert a völgyben már kelleni fog…

Örömfutás.

Aztán ismerkedés az éjszakával. Mondjuk jobb lett volna az Antónia-árok után kezdeni, mert itt valahogy nyomott a sötétség, de aztán csak kiértem.

Eleve rosszul látok. Pont ezért nem szeretek sötétben futni. Kerülöm az éjszakai túrákat, de száz kilométeren az én tempómmal elkerülhetetlen a fejlámpázás. A kérdés csak az volt, hogy hol és mekkorát fogok taknyolni. Aztán már az is meglepetés volt, hogy ezt Solymárig megúsztam.

A templomnál feltöltöttem a kulacsaimat, és nekiindultam… Az szerintem senkit nem lep meg, ha azt mondom, hogy kezdtem fázni, ami azért jó, mert erőr adott a kocogáshoz. A Szarkavár előtti ellenőrzőpontot majdnem kihagytam, szerencsére ők tudták, hogy a fejlámpával bóklászó hülye, az csak hozzájuk tartozhat, így rám szóltak.

Aztán vissza az erdőbe. Az éjszakai erdő a barátunk. Egészen addig, amíg bele nem gondol az ember, hogy ilyenkor mitől is félnek mások… Onnantól egy ideig para van. Zajok, zörejek… zölden világító szempárok. Mondjuk, ez utóbbiról rendszerint kiderül, hogy a gazdája egy macska. Egy olyan szempárral találkoztam, ami annyira meglapult a távolban, hogy nem tudtam megállapítani, hogy kihez tartozik. Őt utólag kineveztem rókának.. mert az jól hangzik. Bár akármi is lehetett. Még zombi is.

Fogytak a kilométerek, és egyszer csak megint ott voltam a Felső-Kecske-hegynél.

Már csak tíz kilométer mondtam magamnak, és ettől valahogy erőre kaptam. Innen már akár lámpa nélkül is… Na jó, ez azért nem igaz.

Az viszont biztos volt, hogy éjfél előtt a célban leszek.

kesapiz_okl_blog.jpgÁh, még ez is csak akkor lett biztos, amikor a Tündér-szikla alatti lépcsőket másztam. Akkor tudatosult bennem, hogy ez megvan. Hogy megcsináltam. Méghozzá sokkal jobb idővel, mint ahogy terveztem.

15:12:22 után bent voltam a célban.

Most kéne azt írni, hogy legyőztem magam, de ez nem lenne igaz. Igazából, ennek (már a száz kilométernek) most volt itt az ideje. Fel voltam rá készülve fizikailag és mentálisan egyaránt. Olyan tempóval mentem végig, ami nem zsigerelt ki. Jó, ez részben annak köszönhető, hogy nem nagyon érhetett meglepetés, ennek az útnak, minden méterét ismerem. De akkor is…

Elégedett vagyok magammal.

A pontozás tavalyhoz képest annyit változott, hogy a százason van csomagmegőrzés, így 18+4 pont.

Az útvonal, ahogy az óráim mérték:

kesapiz_ut.jpg

A szintemelkedés, ahogy az óráim mérték:

kesapiz_szint.jpg

ami a földet tapodta: Salomon SpeedCross 4;

ami támasztékul szolgált: Komperdell Carbon Balance;

a csomag: Quechua MT20 (tartály nélkül);

ami az időt és az utat mérte: Garmin FR 220 és TomTom Runner; (igen én is tudom, hogy vennem kéne egy órát, ami egyben mérni tud 16 órát...)

a fejlámpa: Geonaute ONnight 410.

Ha tetszett a poszt, itt tudod ajánlani az index szerkesztőinek ( a kép egyben link is):

index.jpg

 

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://withoutacatharsis.blog.hu/api/trackback/id/tr5213827836

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

atompyka 2018.05.01. 21:41:04

A Szarkavár előtti ellenőrzőpontot majdnem kihagytam, szerencsére ők tudták, hogy a fejlámpával bóklászó hülye, az csak hozzájuk tartozhat, így rám szóltak.
:-) :-)