Szeretem az olyan beszámolókat, amik az adott verseny hangulatát adják vissza. Úgy gondolom, hogy ezek, még akkor is, ha a mesélő éppen megszenvedte az adott távot sokkal emberközelibbé teszik magát a futást. Mert, aki nem csinálja, csak a számokat hallja, látja, annak ez szinte érthetetlen.
A futóknak meg…. Egy-egy ilyen beszámoló kedvet csinál egy-egy versenyhez (vagy éppen elveszi), vagy csak éppen segít nosztalgiázni.
A Pénzügyőr SE amatőr futói gyakran mennek terepre. Ki futóversenyre, ki teljesítménytúrára. Egy kicsit kiszakadni a megszokott környezetből. Próbálgatják vagy inkább feszegetik a határaikat. Most például Timi, aki nemrég a Börzsönyről írt beszámolót, most átrándult a Duna túlsó partjára, hogy szembenézzen 29 kilométerrel és 1100 méternyi szintemelkedéssel. Ehhez persze szerencse is kellett, mert már vannak olyan versenyek, ahol nehezebb indulási jogot szerezni, mint lefutni a versenyt… Az UTH (azaz az Ultra Trail Hungary a kapcsolódó versenyekkel) is ilyen.
Timinek szerencséje volt lett egy rajtszáma a Visegrád Trailre…
VTM félmaratoni távjának teljesítése kapcsán kezdtem kacérkodni a gondolattal, hogy be kellene nevezni az UTH „gyerektávjára”. Nézegettem a honlapot, a leírásokat, a korábbi beszámolókat, mindezzel azonban addig töltöttem az időt, hogy a létszámlimit végül betelt. Pár napig sajnáltam a dolgot, de úgy voltam vele, veszítenivalóm nincs, feliratkoztam a várólistára, és vártam a csodára…
Pár nappal a feliratkozás után a „csoda”, az esemény FB oldalán felfedezett bejegyzés formájában jelent meg az életemben. Egy lány el szerette volna adni Visegrád Trail nevezését, mivel a verseny épp ütközik legjobb barátnőjének esküvőjével. Gyorsan jeleztem neki, szívesen átveszem a nevezést, azonban neki addigra már megvolt a vevője. Szerencsémre, a vevő saját, hosszabb távra szóló nevezésének eladásától tette függővé a Visegrád Trailre szóló nevezés átvételét, és erre cirka három hét alatt sem került sor. Eladóm jelezte, enyém a nevezés, ha még mindig szeretnék menni. Nem is volt kétség, még aznap éjjel elindítottam az utalást, másnap már a nevemen is volt a nevezés. Üröm az örömben, hogy pár nappal megcsúsztunk a határidővel, így a pólóméreten már nem lehetett változtatni.
Nem mondhatnám, hogy aktívan készültem volna a versenyre, nyilván az utolsó helyem ellenére is jó tapasztalat volt az Ultra Trail Nagymaros, melegnek meleg volt az EU 14 km, de hétköznapokon nem igazán fért bele az edzés. Mindezek tudatában kicsit aggódva vártam a bűvös dátumot. Előző nap összekészítettem a felszerelést, enni és innivalót, ruhákat. Aludni persze nem tudtam… későn is feküdtem le, illetve korán kellett indulni ahhoz, hogy a rajtszámot időben át tudjam venni.
A 06:48-as HÉV-vel elég sok sporttárs igyekezett a versenyre, így nem okozott nehézséget a versenyközpont megtalálása. Szorosan ide tartozik, hogy a szervezőktől is mindenféle információt megkaptunk – a verseny előtti nap még időjárás előrejelzést is -, amit ezúton is köszönök.
Versenyközpontban rajtszámot fölvettem, adták a kezembe a pólót – és a második csoda: méretben is stimmelt! Gyorsan átöltöztem, a mosdók úgy néztek ki, mintha Szentendre teljes lakossága itt szerette volna elvégezni a dolgát, de ez van, az erdőben még ilyen sem lesz.
A külön buszokkal hamar átértünk Visegrádra, bemelegítés gyanánt következett egy kis séta a kikötőtől a Salamon-toronyig. Vízvétel, szelfi, szúnyoghessegetés/csapkodás, nem unatkoztam a rajtig.
A hangulat szuper volt, én viszont egyre aggodalmasabban méregettem a sporttársakat, meg voltam róla győződve, hogy mindenki jóval felkészültebb nálam. Aztán jött tízkor a rajt és már nem értem rá többet fölösleges ostobaságokkal foglalkozni. Előttem állt majd 30 kilométer 1100 méter szinttel…
A Fellegvár felé a kaptató viszonylag könnyen ment, bár az igazsághoz hozzá tartozik, hogy itt még nagyon egyben volt a mezőny, így az elejét leszámítva mindenki gyorsított túratempóban igyekezett abszolválni az emelkedőt. Az erdei szakaszon kellemes hőmérséklet volt, az aszfaltos szakaszok viszont tikkasztóak voltak. Jó tempóban haladtunk, jól futható szakaszokon viszonylag gyorsan el is értük a Pap-rétet, ahol 9,9 kilométernél az első frissítő állomás volt.
Feltankoltam vizet, ittam kólát, ettem pár kocka sajtot és mentem is tovább, mert tudtam a neheze – a két tüske – még csak most következik.
Szeretem a terepfutásban az erdő fényeit, a falevelek susogását, a virágok illatát, sok helyen meg is volt a flow érzés.
Majd megérkeztünk az első tüske aljához, ami kicsit olyan, mintha függőleges volna, de akkor már nem csak a falevelek susogását lehetett hallani, hanem többen Csanya egyenesági nőrokonát - természetesen kizárólag pozitív szövegkörnyezetben - emlegetve sziszegtek a fogaik között.
Bár páran megelőztek emelkedő mászás közben, azt hittem jobban meg fog viselni a szint. Meglepően jól tudtam a továbbiakban is haladni, jött egy erősebb lejtő, igyekeztem lendületet gyűjteni a következő durva emelkedőhöz. Mivel ez már húsz kilométer fölött volt. Éreztem, kezd az erőm elfogyni. Melegem volt, éhes voltam – ugyan volt nálam gumicukor, és kétféle gél, de édeset nem kívántam -, úgyhogy ezen a ponton megálltam és pihentem. A többiek közül is többen fáknak támaszkodva próbáltak erőt gyűjteni.
Amikor ezt is magam mögött tudhattam, az hajtott, hogy innen már csak lefelé kell menni. igaz, hogy kb. még egy tizest, de lefelé.
A hegytetőn panorámakép [az a nyitó], kicsit csodáltam a tájat, készítettem a futótársakról is néhány képet, aztán felvettem egy kisebb csapat utazótempóját. Az egyik sráccal még beszélgettem is, az ő mozgásán is látszott már, hogy nem nagyon bírja a térde a lejtmenetet, és az én térdem is ekkor kezdett rosszalkodni, így szépen, nyugger tempóban „kocogtunk” lefelé. Ügyet sem vetettünk a lányra, aki elrohant mellettünk addig, amíg a lejtő aljáról fel nem kiabált, hogy nem lát jelzést, rossz irányba jöttünk!
Ekkor kb. lepergett előttem az életem.
Szertefoszlott minden addig dédelgetett remény, hogy bőven öt órán belül teljesítsek. Fejben szétestem, újra felfelé kell menni, ráadásul nem is keveset! Vánszorogtam a melegben, fájt a térdem és elegem volt! Kiabáltunk a többieknek, akik szintén jöttek lefelé, hogy forduljanak vissza, így mindazok, akiket a verseny eleje óta megelőztem, ismét elém kerültek. Nem sokat dobott a lelkesedésemen, hogy az emelkedő tetején egyik futótársunk integetett, megvan az ösvény.
Tüntetőül, dacból, vagy csak a fáradtság miatt, majdnem egészen a Skanzenig sétáltam. Vártam, lesz valami szilárd kaja, a bár ittam rendesen, de a géleket továbbra sem kívántam. Persze nem volt. Ittam megint kólát, az abban lévő cukor majdcsak elvisz a célig valahogy.
Innentől hosszú szakaszon aszfalton futottunk. Melegem volt, de leginkább elegem. Szentendrén, a patakparton volt egy kis árnyék, a belvárosban viszont már számomra nem volt annyira követhető a jelölés, így többször kellett kérdezgetni merre is van az arra.
A befutónak megvan a maga hangulata, ahogy a sok turista között kell az embernek áthámoznia magát – átfutott az agyamon, mi lenne a következménye, ha az egyik, az út közepéről kirakatot bámuló japán turista kezéből kivenném a fagyit – de inkább gyorsan be akartam érni. Jól esett, hogy a sporttársak álltak a kordonok mellett és mindenkinek szurkoltak. A szpíker bemondta a nevemet, hogy érkezem, akkor egy hiányzott csak, hogy a családom nem volt ott a befutónál…
Az öt órán belüli időt már a kis kiérőt követően elengedtem, ettől függetlenül elégedett vagyok. Jövőre igyekszem majd jobban figyelni a jelöléseket és akkor biztosan öt órán belül jövök be.
A géleket megsétáltattam, vízből 1,5 liter, izóból is fél liter, kólából pedig kb. 6 dl fogyott.
Ráadásul a befutónál kapott sörömet is elhagytam valahol!
Kedves Timi, mondanám, hogy vendégem vagy egy sörre vasárnap a K&H után, de nem látlak a rajtlistán… így csak itt gratulálok, és remélem még sok beszámolót fogunk olvasni tőled.
