Katarzis nélkül

futás, teljesítménytúra, és a kezdetekben görkorcsolya

4 legends

2018. június 07. 16:44 - regulat

Nem hiszem, hogy csapatkapitányunk fejében az járt volna, hogy „mindegy, hogy mit, csak beszéljenek rólad”, amikor elengedte annak a szatyornak a fülét a pesti éjszakában, amiben a komplett rajtcsomagunk volt, de ezzel a mozdulattal felejthetetlenné tette négyfős váltónkat a 2018-as UltraBalaton rendezői számára. Kétségessé vált az indulásunk…

pse_2018_blog.JPG

Innen üzenném a csomag megtartójának, hogy Rohadjon rád a négy technikai felső! Lehetőleg egyszerre! …és persze köszönöm a MaratonMan dolgozóinak a segítségét, hogy mégis elindulhattunk. Igen, mi voltunk az elsők az UltraBalaton 12 éves történetében, akik egyben elhagytak mindent. Legendásak lettünk.

Szombaton reggel fél nyolc után mégis elindult a csapat, a PSE-VÁMdorok (én kérek elnézést a csapatnévért, ami már-már a fodrász és kozmetikai szalonok tréfás névadási szokásainak a szintjét súrolja).

4099.jpgNégy futó, Mosi (a csk), Luki, Zoli és jómagam, és Fecó, aki, ha nem is vállán cipelte körbe a csapatot, de sofőrként talán nagyobb terhet vállalt be, mint mi, akik futottunk.

Aligára megérkezve nem igazán volt üresjárat. Készült néhány fotó és már rajtoltunk is… Egyoldalú történetmesélés következik (szokás szerint), azaz UltraBalaton szubjektív.

A rajt után egyedül maradtam, a fiúk mentek vissza az autóhoz, én meg kocogtam Kenese felé, és azon gondolkodtam, hogy megint itt vagyok, mint Pilátus a krédóban, pedig két éve, úgy döntöttem, hogy a tömeges Balatonkerülésből ennyi elég volt.

Persze tudom, a belga sörök a hibásak, mert valami Király utcai búfelejtőben ültem épp, amikor Mosi felhívott, hogy beszállnék-e a csapatba… Innentől másképp emlékszünk. Szerinte egyértelműen igent mondtam…

Valahol épp itt tartottam a nosztalgiázásban, amikor egy ford tranzit megkerülése közben rám szóltak, hogy balra. Még szerencse, volt, aki tovább futott. Persze, hogy a sofőr az aszfalra festett nyíl fölött pihentette az autót… Ez is egy módszer az ellenfelek idejének a növelésére… Na, jó biztos véletlen volt.

Szóval kocogás Kenesére, meg az óra figyelése, hogy ne nagyon fussam el magam, mert vár egy visszavágó rám Aszófőtől. Sajnos, vagy nem sajnos, de az önuralmam szánalmas. Meg néha el is kalandoztak a gondolataim… Jó fél perccel erősebb tempót mentem, mint a tervezett 5’25”… Igaz kell a tartalék idő, majd a Káli-medencére.

Kenese, váltás, autó. Van cca. három és fél órám pihenni, persze a hangulat meg a versenyláz nem hagy. Alsóörsön elbóklászom enni egy hot-dogot… Megnézem a régi váltópontot, bementem a strandra… meg ilyenek.

ub_strand.jpg

Végre Aszófő, a tehenes váltópont.

Bíztam benne, hogy visszavágok a Káli-medencének, ugyanis három éve itt bizony megborultam kicsit, és két éve nem is vállaltam be a klasszikus Aszófő-Pécsely-Vászoly-Dörgicse szakaszt. Hegymenet… na jó, valójában domb, de délután kettőkor…

Szerencsére a fiúk elég tartalék időt szedtek össze, ha esetleg a meleg és az emelkedők megtréfálnának. Fegyelmezetten, szépen futották az első szakaszukat. Mosi úgy állította össze a váltásokat, hogy 10-15 kilométeres szakaszok jutnak egy-egy futásra. Ez pont az a táv, amit viszonylag gyorsan meg lehet futni és amihez nem kell semmi extra, ha ésszel fut az ember.

Közben Pécsely, a csipleolvasós embert elnyelte a frissítő körül lebzselő tömeg. Futok tovább. Egész jól megy, bár a múltkor is Vászoly előtt… Most nem. Átkocogok Vászolyon. Még lesz egy combos felfelé… Én valahogy nehezebbre emlékeztem. Tető.

Egy jihhá szakad ki belőlem, és nekiindulok a lejtőnek. Az órán folyamatosan csipogni kezd a sebességkorlátozás. A váltópont előtt kapok egy hűs permetet az arcomba. A szemüvegem átláthatatlan lett. Vakon váltok. Megint pihenő, de vigyorgok, mint a vadalma, én nyertem a visszavágót. Nem, hogy nem fogott meg a Káli, de bőven a tervezett átlagtempó alatt futottam meg.

Futják a fiúk a második szakaszukat. A váltópontokon egyre több az ismerős… pihenek, beszélgetek. Ma már csak egy futásom lesz Badacsonyból…

ub_salfold.jpg

Innen még nem futottam. Előtte még Luki megfutja az addigi legjobb szakaszidőnket Kővágóörs és Salföld között, miközben én a fűben üldögéltem a mezőn.

A Badacsony utáni futást vártam, elvileg ez a leghosszabb szakaszom, de emlékeim szerint az egyik legélvezetesebb. Valami mégsem stimmel, mert a tizenkettedik kilométer után fáradni kezdek… Mi lesz itt éjszaka? – fut át az agyamon, de bízom benne, hogy Keszthelyen a sajtburger feltölt.

Útközben találkozom Juhász Sanyival, aki szemmel láthatólag élvezi az egészet, holott az egyéni teljesítőknél ilyenkor az élvezeti faktor már hanyatlani szokott.

A váltópont felé közeledve Fecó drónt reptet és filmez... visszanéztem. Nem akarjátok látni... de ez nem az ő hibája. Cserébe egy képkocka nélkülem...

dji_0039.JPG

Beérek... Váltunk. Irány a sajtburger. Miután vacsoráztunk, a keszthelyi váltóponton mi is megvacsoráztatjuk a szúnyogokat. …és azon tanakodunk, hogy mennyire veti vissza Zoli tempóját, hogy nem vitt fejlámpát. Mert közben bizony ránk sötétedett.

Nem sokkal éjfél után kezdem a vasárnapot Fonyódtól… Morogva. Hogy máshogy? Vagy inkább fogcsikorgatva… Na jó, ez azért túlzás. Eredetileg azt hittem, hogy két kilométer után túl leszek a holtponton, de sajnos működött a tudati gát. Először is az, hogy utálok a déli-parton futni. Unalmas. Sötétben meg pláne. Másrészt kényszeresen tartalékoltam, mert nem sokkal korábban újraterveztünk és lett még egy szakaszom.

Igazából ezt az újratervezést nem indokolta különösebben semmi. A fiúk hármasban is simán lenyomták volna a balatonkört, engem csak azért vittek magukkal, mert ők elsőbálozók voltak, én meg már túl vagyok három négyfős meneten. Szóval azért variáltunk, mert Mosi úgy látta így nagyobb az esélye, hogy beérünk húsz órán belül. Így minden szakasz rövidült, de lett egy plusz, amit én kaptam.

Hát a negyedik menet nem lett a legjobb…

Volt bő két órám pihenni. Aludni nem akartam, mert félálomban elindulni a legrosszabb. Aztán csak bebólintottam egy tíz percre, így percekkel a váltás előtt kóvályogtam ki a balatoni éjszakába. Azt sem tudtam, hogy merre van előre…  Váltás után morogtam magamban, hogy hiába kavartunk ebből nem lesz meg a húsz óra… már, ha rajtam múlik. Aztán csak összekapartam magam. Olyannyira, hogy Széplak - Siófok1 szakaszon, mintegy búcsúképp, megfutottam a kategóriánk ötödik legjobb szakaszidejét. Csak, hogy vége legyen.

Váltás. Mosi fut, én vissza az autóba. Aligáig össze is szedtem magam, úgyhogy elé baktattam a Club Aliga bejáratához...

Gondoltam adok neki egy kis lendületet a befutóra. Aztán csak kapkodtam a levegőt, mert elkapta a gépszíj és rohant, mint állat…

ub_cel.JPG

19:57:09

Beértünk.

Kicentiztük.

Hát a franc se gondolta volna, hogy összejön. De ugye a szervezők nem ezért fognak ránk emlékezni.

ub_2018.jpgAz idén is, mint a korábbi években azt sajnálom, hogy nem lehet guide befutóérmet rendelni, mert az ok hogy mi futottunk, de Fecó, a sofőr volt az, akinek több mint huszonnégy órán keresztül ébren és észnél kellet lennie. Komolyan mondom egy ilyen versenyen a csapatok segítői ugyanolyan kemény munkát/teljesítményt tesznek bele az eredménybe, mint a futók.

Egyébként a 78 darab négyfős, férfi váltóból a 17. helyen végeztünk. Szerintem jogosan vagyunk büszkék magunkra.

Most nem mondom, hogy soha többé UB… mert rábeszélhető vagyok, de csapatot nem szervezek. Elvégre elértem mindent, amit egy ilyen versenyen el lehet érni… része lettem a legendának. Még, ha ez kissé kétes dicsőség is.

 

Ha tetszett a poszt, itt tudod ajánlani az index szerkesztőinek (a kép egyben link is):

index.jpg

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://withoutacatharsis.blog.hu/api/trackback/id/tr1114030214

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.