Életem 4. maratoni versenye, vagy mégsem? Nem mondhatnám, hogy a tavalyi évben kissé elrontott versenyem visszavágója lenne, hogy kijavítani jöttem azt a csorbát. Nem versenyzőként, hanem iramfutóként vettem részt az idei Budapest Maratoni távján.

A verseny szintideje:

- 5 óra 30 perc nettó idő (az utolsó elrajtoló rajtidejéhez igazodva)

„A mezőnyt záróbusz követi az 5:30:00 alatt célba érkező iramfutó tempójában.  Akit a záróbusz beér, fel kell szállnia, rajtszámát áthúzzák, a célterületre nem léphet be.”

Nos, én a záróbusz előtti iramfutóként vettem részt a versenyen futónagykövet társammal, Szalay Krisztiánnal. Mindketten először végeztünk ilyen feladatot. Volt némi izgalom. Nem könnyű a feladat, és a nehézsége máshogy jelentkezik, mint azt gondolná az ember.

Tekintsük be kicsit a kulisszák mögé:

A szombati tészta partin részt kellett vennünk, hogy az versenyzőkkel legyen lehetőségünk találkozni, beszélgetni. Nem is kell mondanom, hogy nem a mi tempónkra volt a legnagyobb kereslet pedig…

A vasárnapi rajt előtt eligazítás, „ruházati kontrol” mert az Adidas, mint szponzor által biztosított felszerelésben kellett futnunk.

Átvettük a hátunkra erősíthető iramfutó zászlóinkat, és kaptunk egy kilométerekre lebontott részidős táblázatot, melyen filccel megjelöltük a frissítő pontokat. Tekintettel a tempókra elfoglaltuk a helyünket leghátul. A zászlót tartó „támla” nem kényelmetlen és praktikusan el tudtam benne helyezni a telefont, szivacsot meg néhány szelet müzlit.

A rajtra váró mezőny hátsó felében, a Petőfi híd budai hídfőjének közelében nem tapasztalható nagy nyüzsgés, előre nézve még rajtlapu is nehezen vehető ki, de a rajtra váró tömeg hosszú sorba tömörülve jelzi, hogy nemsokára óriási energiák fognak felszabadulni. Beszélgetéssel és fényképezéssel telt a várakozás időszaka. A 9 órás rajtot követően araszolni kezdünk előrébb. A rajtunkra tulajdonképpen a bruttó versenyidő 20. perce után került sor.

Már az első kilométereken szinte állva hagyott minket a komplett mezőny. Magányos futásunkat egy-egy futóval való beszélgetésünk törte meg. Egy külföldi futólány jelmezének szoknyája alkalmatlannak bizonyult a futáshoz lecsúszkált, rálépett elszakadt ezért levette. Jeleztem neki, hogy beteszem a hátitáskámba. Mivel a kislány az első 10 km előtt a záróbuszra szállt, ezért a vezetőnek adtam oda később a szoknyát.

Az első pár kilométeren világossá vált egy problémánk:

Nem egyszerre indítottuk el Krisztiánnal az óránkat, és útközben már nem is tudtuk kimatekozni, hogy a közel 20 mp-es eltérésű idő közül melyikünké a rajt kaputól mért indulás vajon.  Az órámat a magam részérről „auto lap” nélküli stopper + GPS módban indítottam el, hogy minden táblánál köridőt rögzíthessek. Krisztiáné pedig 1 km-es auto lap + GPS üzemmódban ment. Csak hát az „origóban” nem voltunk biztosak. A „magányos” futás alatt inkább a tervezett tempó előtt haladtunk a 9. km-nél túlságosan is gyorsak voltunk a 12 és 15. km-re korrigáltuk a tempónkat.

Még mi is elhaladtunk az újraélesztésen átesett futótársunk mellett, ahol akkor már a mentők végezték a feladatukat. Szívszorító érzés volt látni, és remélem, hogy sikeres volt mind a mezőnyben futó orvos életmentése, mind a helyszínre érkező mentő. [Ma, a poszt élesbe kerülésekor láttam a hírt, hogy a futó elhagyhatta a kórházat. Jobbulást kívánok neki! – regulat]

Mindamellett, hogy elbizonytalanított, minket és kissé bosszantott, hogy nem összehangolva jár az óránk, így jól esett a technikai személyzet részéről egy visszaigazolás rajtkaput „ismételten elhagyva” miszerint pontosan érkeztünk a 15 km-hez. (Innentől kezdve az volt az érzésem, hogy az én indításom volt okés a rajtban)

A következő kilométereken még mindig az volt a jellemző, hogy egy-egy futóval találkoztunk, azonban innentől kezdve már sűrűbben. Többek kezdek elmaradozni, próbáltuk tartatni a tempót, de el-el maradtak és bizony a záróbusz innentől kezdve sűrűbben kellett, hogy futót vegyen fel. A féltáv után már kisebb bolyokba rendeződve értük utol a mezőnyt, de sajnos egyre többen és egyre kevésbé tudták tartani a tempót velünk, igyekeztünk felzárkóztatni őket, és ez befolyásolta a mi haladásunkat is kissé, és én pedig egy rövidebb „egészségügyi szünet” után pici lemaradásban haladtam a 22. – 23. kilométereken (kb. -30mp) melyet a 27. kilométerre sikerül felzárkózni.

A mezőny hátsó fertályát érintő első komoly „feketeleves” talán a 30. kilométert követő Árpád híd felüljárója jelentette, itt szinte mindenki sétált, és úgy véltük a tempó szerinti haladással sokakat leszakítanánk, akik azért még versenyben tudnának maradni, így ezen a szakaszon bő egy perces hátrányt hoztunk össze a tervezett haladáshoz képest, melyet a Margit-szigeten és a Parlament felé haladva fokozatosan dolgoztunk le a 38. kilométerig.

Az utolsó kilométerekre szerettük volna valahogy „bolyba” rendezni az elnyúltan haladó szintidő határán lebegő futótársainkat, azonban a kígyózáson nem sikerült változtatni. Az utolsó frissítés után, és hídra felfelé haladva biztattuk a futókat ismét megkíséreltünk egy kicsit terelni őket, ismét pici hátrányt elkönyvelve. Akikkel sikerült ( kb. 4-5 futóval, a Szabadság hídon lefelé) picit tempót fogni azokkal a 41. km-ig pontos szintidőre érkeztem, biztattam és előre küldtem őket. Ezen a ponton viszont, lehet, hogy nem helyes döntést hoztam, mert még néhány futótársamat is megpróbáltam ösztökélni, hogy nagyon kevés van hátra. Igaz hogy ők végül velem is érkeztek be, így azonban a végelszámolásba a saját időm (5:30:59) kívül esett az elvárttól (5:29:36).

Tapasztaltabb iramfutó társam fel is hívta a figyelmem, hogy adott esetben, ha ők, mint gyorsabb iramfutók hátrahagynak egy-egy leszakadó futót, azokkal közlik, hogy számíthatnak következő iramfutókra, és ha az nem pontosan érkeznek, akkor a leszakadó futó akaratán kívül is csúszásba kerülhet és esetleg 5:30-on kívüli nettó időt fut. Ez a tény utólag komolyan megérintett, de legalább annyira, mint azok a dolgok, melyeket megtapasztaltunk a mezőny végén, záró iramfutóként haladva. Azt a mai napig nem tudom, hogy azok közül, akik a hídról mögöttem jöttek le „lakmározott-e” volna még a záróbusz ha egy-másfél perccel nagyobb lett volna a távolság közöttünk…

Tanulságos, egyszerre tud felemelő és lesújtó is lenni a szintidős iramfutás. Előttünk álmok válnak valóra, mögöttünk ezek az álmok foszlanak szét. Az eredmény lista végét böngészve felvetődött bennem, a maratoni táv szintidőre történő teljesítéssel kapcsolatban, hogy vajon milyen módon lehetne a futótársaim felé kommunikálni a következőt:

Az 5 óra 30 perces szintidő teljesítéséhez nem szükségszerű a 2:20 körüli féltáv teljesítése, sokkal inkább a stabil 2:40 perces első etap az indokolt, és úgy gondolom, hogy amennyiben az 5 óra 30 perces iramfutókat már az első 10 - 15 kilométeren is „használnák” a futók, sokkal kevesebb lenne a hátrányba kerülés miatt feladni, kiállni kényszerülők száma.