Van egy túra, aminek rendszerint csak a rövid távjára jutok el, köszönhetően annak, hogy általában egy hétvégére esik a, jelenleg Wizz Air néven futó, Budapest félmaratonnal. Az idén szerencsére nem így volt. Legutóbb két éve sikerült végig kocognom az ötven kilométeres távon hét és fél óra alatt.
Akár hogy nézzük a Meteor 50 TT (49,73 km; 1540 m szintemelkedés) az egyik legjobb ár érték arányos túra a Budai-hegyekben.
Igen mondhatnám azt is, hogy fapados. Mert, hogy lényegében önellátó, hiszen az alacsony (mindössze ezer forintos) nevezési díjért kapunk egy igazán jó itinert, féltávnál és a célban egy-egy müzli szeletet és egy-egy kisdobozos gyümölcslevet. Az a nagy büdös helyzet, hogy engem nem zavar, hogy ezt hozott, vagy útközben megvásárolt ellátmánnyal kell kiegészítenem. Mert kellett, köszönhetően annak, hogy eléggé meleg napunk lett szeptember 14-én.
A Hűvösvölgyi rajtnál, még hűvös volt, úgyhogy a gyors nevezés után határozottan jól esett kocogva elindulni a nyitó szintes szakaszok felé. Mire felértem a Nagy-Hárs-hegyre már nem fáztam, a János-hegyen meg már csöpögött rólam a víz…
Felfelé botozás, lefelé kocogás volt a menü.
Az őszi erdő szép, de nem igazán mutatta a fotogén oldalát, vagy legalábbis engem nem ragadott meg semmi annyira, hogy megálljak egészen a Farkas-hegyig.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A Farkas-hegy meg szerelem. Különösen reggel, vagy hétköznap, amikor csak a szél, meg a nap, vagy akár a csillagok… Rövid átkötés a Sorrentóhoz, vissza Nagyszénászug felé…
Mondjuk ezt a szakaszt annyira nem szeretem, mert ugye itt szoktam elesni… a sárgán. Keskeny, parton futó single track út… Be is ért egy futó (vele különben a következő bő tíz kilométeren kerülgettük egymást, aztán szerintem lemaradtam…), félreálltam… és ekkor láttam meg az útról nem igazán látható gévagomba költeményt. Naná, hogy az ember fényképezi a sárgát a sárgán…
Kocogás tovább, és irány a Meteor-szurdok. Bevallom, most nem volt olyan a fény, hogy megigézzen, láttam már a szurdoknak megigézőbb, mesésebb arcát is. Egyébként a Meteor avagy Mária-szurdokot aránylag kevés túra érinti köszönhetően annak, hogy a szurdokból kiérve bő két kilométernyi aszfaltkoptatás jön a Mammutfenyőkig. Igen, itt van a filmbéli Ökörapáti is…
Nem, nem a szokásos mammutfenyős kép jön, mert az út szélén megpillantottam ez a kis szörnyeteget, akiből vagy lepke lesz vagy sárkány.
Tudom, szőlő szender lesz belőle, de valahogy olyan jó a sárkányban is hinni egy kicsit.
Egyébként ez a rövid táv vége. Pecsét. Müzli szelet. Baracklé. …az idén itt nem pihentem meg, mert egyrészt nem voltam fáradt, másrészt a fenyők mögött néhány hölgy valami furcsa zenére valami koreográfiát adott elő… talán termékenységi táncot lejtettek, vagy földanyát hívták… mindenesetre a látvány némileg szürreális volt. Ja, és utálom a bluetoothos hangszórókat, mert mindenhonnan elűzik a csendet, akarom mondani a természet hangjait.
A sokknak az egyetlen előnye, hogy az idén nem indultam el rossz irányba, hanem a szalagozást követve menekültem a Hosszú-hajtás felé. Csak távolabb váltottam sétára, pótolandó a kihagyott pihenést.
Aztán persze kocogás, közben azon gondolkodtam, hogy jártam-e erre az elmúlt két évben. Azt hiszem egyszer, valami téli, vagy télvégi túrán. Mindenesetre sokat nem kellett gondolkodni vitt az út. Ellenőrzőpont a Hidegvölgyi-erdészleknál, és irány a Tarnai pihenő majd a Nagy-Kopasz. Halkan jegyzem meg gyerekkorom kedvenc feliratainak egyike a térképen. A másik az Öreg Futóné a Bakonyban (egyszer azért oda is el kéne mennem).
A Tarnainak már csak azért is örültem, mert az idén májusban kimaradt a Budai 50…
Jobbára botozva fel.
Szusszanás.
…és gyerünk tovább a Csergezán kilátóhoz, mert onnan már gyaloggalopp, gondoltam, pedig csak benéztem az itinert.
Nem, nem tévedtem el. Egyszerűen csak az történt, hogy a maraton táv a Tarnai után átvág a Vörös-pocsolyás-hát felé. A név megragadt az agyamban és úgy gondoltam, hogy leérve Nagykovácsiba, majd arra kell kanyarodni… pedig nem.
Szóval, vigyorogva ügettem lefelé Nagykovácsiig, a kisboltban vettem egy üdítőt, és azt kortyolgattam, amikor valami gyanús lett. Ha arra kell menni, amerre gondoltam, akkor a kilométer csak-csak meglesz, de mintha a szint kevés lenne. Elő az itinert. Nézem… hát bizony nem. Nagykovácsiban, ahol a zöld sáv és a piros sáv összetalálkozik, nem jobbra kell menni, hanem balra. Fel a Nagy-Szénásra. A következő gondolatot szerintem hangosan is is kimondtam, nemcsak gondoltam. Most inkább nem idézem, de úgy kezdődött, hogy „óóó, hogy a…” szerintem mindenki sejti a folytatást, bár nem volt rövid.
Úgyhogy várt rám még egy kis kapaszkodás.
Egyébként a Nagy-Szénáson fent lenni jó.
Felmenni nem az. Semelyik oldalról.
Viszont innen már csak egy tucat kilométer választott el a céltól, aminek az egyetlen neuralgikus pontja számomra, lejönni a Remete-hegyről a kéken.
Amikor ez is megvolt, akkor kezdtem el számolni, hogy ugyan nyolc órásra terveztem a túrát, de be tudok érni, különösebb erőfeszítés nélkül hét óra alatt is.
Úgyhogy kényelmesen bekocogtam.
Cél. Pecsét. Oklevél. Kitűző.
6:55:26
Teljesen elégedett voltam az idővel. Ráadásul ez most azon ritka túrák egyike volt, ahol tökéletesen és gond nélkül követni tudtam az itinireben szereplő útvonalat. Csont nélkül. Szóval, ha jövőre ismét nem egy hétvégére esik a Budapest félmaratonnal, akkor jövök az ötvenesre. Ha meg egy hétvég lesznek, akkor újra csak a Mammutfenyőkig szaladok.
Az útvonal (ahogy az órám mérte):
A szintemelkedés (ahogy az órám mérte):
A rajtfotóért és persze az itinerért köszönet Rakk Gyulának.
