Katarzis nélkül

futás, teljesítménytúra, és a kezdetekben görkorcsolya

Vér, veríték és könnyek

2019. november 12. 16:35 - regulat

Piros 85 negyedszer

Igen, szerintem is hatásvadász a cím, de ez most így alakult. Sir Winston ígéretéhez híven mentem végig a Piroson. A vér a Malom-patak völgyben, egy esést követően, jelentkezett. A veríték végigkísért az egész úton. A könnyek… nos azok szerencsére nem csordultak ki, de a We are the championsra befutni, az akkor is megható, ha nem nekem szólt a dal.

dobogoko.jpg

Piros 85 TT (hivatalosan 88,1 km, 3205 méter szintemelkedéssel) futva, de nem terepfutóként.

Most vágtam neki negyedszer. Érzésre a legfelkészületlenebbül. No de a rutin…

Kezdem ott, hogy nekem a legnagyobb feladat talán nem is a teljesítés, hanem a rajt időpontjának a meghatározása. Tavalyelőtt Csobánkánál, tavaly a tölgyikreknél vártam a pontnyitásra, és ezzel súlyos perceket vesztettem. Ez különben abból is látszik, hogy a tiszta menetidőm ugyan nem érte el a két évvel ezelőtti szintet, mégis most értem be a leggyorsabban. Vagy inkább most haladtam a legfolyamatosabban.

Igyekeztem úgy megválasztani az időpontot, hogy pontnyitásra ne kelljen várni, és lehetőleg Dömös előtt ne érjenek be a terepfutók. Ez utóbbi azért fontos, mert én is azok közé tartozom, akik szívesen elengedik a gyorsabbakat, de nem szernek kétlépésenként félreállni az útból egy single track úton. Dömösre meg széthúzódik a terepfutó mezőny.

Igen, évek óta vitatéma, hogy miért nem először a futók rajtolnak, csak aztán a terepfutók… vagy másképp mondva, miért a túrázók seggére engedik rá a futókat. Érvek vannak mellette, ellene. Tényleg úgy vagyok vele, hogy ez van, ehhez próbálok alkalmazkodni a rajttal.

Azért a szellősebb túrázó mezőnnyel valahogy élvezetesebb volt felérni a Nagy-Kevélyre, most még fotózni is megálltam.

piros_1.jpg

Innen jöhetett a kellemes lejtőzős kocogás egészen Csobánkáig. A Csikóváralja ellenőrzőpontnál úgy számoltam, hogy van öt perc fórom a tavalyi időhöz képest, ha a Tölgyikreknél sem kell majd várni, akkor ez akár tizenöt perc is lehet, amit persze, majd visszavesz az emelkedő Dobogókő előtt.

Jó kalkuláltam.

Ebbe a tempóba, még az is belefért, hogy a Királykúti-nyereg után a pataknál megálljak gyönyörködni.

piros_2.jpg

Ezen a szakaszon különösen szeretek futni. Élveztem minden méterét, aztán a Szentfa-kápolna előtt nem sokkal egyszer csak égnek szökött az út… lassan feltápászkodtam, és körbenéztem, hogy remélhetőleg ezt nem látta senki. Leporoltam magam. Szakadást sebet nem láttam. Úgy kétszáz méter után megint kocogtam.

Azt már csak Dömösön vettem észre, hogy a jobb könyököm vérzik, és enyhén fáj a bal térdem. Néhány kőhöz odacsaptam magam. Nem vészes – gondoltam – ezt a maradék hatvan kilométert csak kibírom.

domos.jpg

Közben megérkezett az első terepfutó, és jöttek utána a többiek is sorban. Jól számoltam ki a rajtot.

Viszont az idén nem erőltettem a futást Dobogókőre.

A Dömösi temetőnél még csináltam egy képet a Börzsönyről, aztán időnként bele-belekocogva megindultam fel.

piros_3.jpg

Ilona-pihenő után megálltam, hogy fényképezzek (meg lihegjek).

piros_4.jpg

Aztán volt olyan, hogy futottam, mert engem fényképeztek (ez a nyitókép)… és bár a korábbi előnyöm olvadt, de igazából bőven a terven belül értem Dobogókőre.

Onnan lefelé persze elrontottam egy kanyart, de csak picit.

Siettem a Pilisszántói frissítőponthoz. …és akkor hagy dicsérjem az összes frissítőponton dolgozót. Le a kalappal előttetek! Itt fordult először elő, hogy álltam a pohárral a kezemben és nem tudtam kinyögni, hogy mit szeretnék. Ők viszont kérdeztek és a béna bólogátás ellenére is töltöttek kólát, majd vizet. Köszönöm.

Tulajdonképpen a táv fele megvan, irány tovább, vár a gulyás a Kopár csárdánál.

Nem tudom, hogy mi volt a baj, de itt valami nem volt jó. Fájt az esés helye. A közérzetem sem volt az igazi, de tudtam, hogy a meleg leves, meg a nem túl hosszú leülés jót fog tenni.

Bő hat órával a rajt után megérkeztem a Kopár csárdához. Tényleg segített a leülés, és a meleg leves.

Emlékeim szerint tavaly, innen fáradtabban indultam el. Mantráztam a még rám váró csúcsokat. De csak a Szénásokon akartam túl lenni, a többi meg majdcsak meglesz, az már hazai táj.

Egyébként meglepően gyorsan felértem. Gondoltam csinálok valami szép, naplementés képet. Hát a nap ment lefelé, csak nem látszott a felhőktől.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Regula Tamás (@regulatamas) által megosztott bejegyzés,

Lefelé azt számolgattam, hogy van-e esélyem legalább a Julianna-majorig eljutni világosban, de beláttam, hogy ilyen felhős időben nincs.

Nagykovácsiban frissítettem és tovább indultam. Vártam a flowt a Vöröspocsolyás-háton, de valahogy nem jött. Csak a sötét. Fejlámpa fel. A Julianna-majorhoz már sötétben érkeztem.

Van egy előnye a sötétnek. A Fekete-fejre felmenni, meg lejönni sokkal egyszerűbb, ha csak azt látom, ami a lábam előtt van.

A Szépjuhásznénál a frissítőpontot kihagytam, mert már nagyon túl akartam lenni a János-hegyen. Volt, hogy úgy éreztem, hogy sose jutok fel. Aztán ott volt a kivilágított Erzsike, én meg tömtem magamba a nápolyit. Szerintem még soha nem ízlett ennyire.

piros_5.jpg

…és valami átkattant. Mintha még valaki futna velem, mintha biztatna… eljött az az érzés, amit a Vöröspocsolyás-háton vártam. Valahogy minden szakasz rövidebb lett. Kisebbek a kövek, barátságosabbak a lejtők, enyhébbek az emelkedők.

Makkosi-rét. Az utolsó ellenőrzőpont…

Végvári-szikla. Egyszer itt halt meg a fejlámpám…

Csillebérc… és innen már csak le…

Piktortégla üregek…

Odvas-hegy…

…és Budaörsön vagyok. Futok az utcákon. Ott az iskola, a cél. Látok egy fotóst a kapuban... Leveszem a fejlámpát, hogy ne világítsak a szemébe...

Beértem.

p85_cel.jpg

…és felcsendül a We are the champions. Épp az érmeked adják át a terepfutás győzteseinek. Tudom, hogy nem nekem szól, de akkor is… Valami baromira megvagyok hatva magamtól, főleg akkor, amikor látom, hogy bő húsz perccel gyorsabban értem be, mint eddig bármikor. 12:19:57

Basszus.

p85.jpgBevallom (na jó már bevallottam az elején) könny gyűlt a szemembe. Csak egy pici hiányzott, az pont az i-re, hogy teljesen meghatódjak magamtól. A tipikus helyzet, amit meg kell osztani valakivel…

Aztán megkaptam az oklevelet. Fogtam a csomagomat, átöltöztem… ettem pár falatot, és hazahúztam az ágyamba.

Hogy is mondjam… A befutó, így zenével, annyira katarzis közeli élmény volt, hogy otthon még hajnali egyik pepecseltem. Egyszerűen nem tudtam aludni.

Reggel úgy indultam el, hogy ez volt az utolsó Piros 85 számomra, de most nem vagyok már olyan biztos benne.

Az út, ahogy az órám mérte:

piros_ut.jpg

A szintemelkedés, ahogy az órám mérte:

piros_szint.jpg

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://withoutacatharsis.blog.hu/api/trackback/id/tr1815303276

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.