István, például, kicsit nehezített terepet választott… viszont szépet. Tíz kilométer Zselic:

Hasonló izgatottsággal közeledtem az általam kiválasztott futópálya felé, mint egy hagyományos futóverseny esetén. Most azonban nem lelkes emberek vettek körül, hanem az erdő. A háttérzenét ezúttal a madarak szolgáltatták, a visszaszámlálás pedig némán történt. De ettől függetlenül az elérni kívánt cél ugyanúgy lebegett a szemem előtt, mint bármely versenyen. A cél pedig kézenfekvő módon az volt, hogy javítsak a legjobb időmön (45:04). Így már jó előre elterveztem, hogy legalább a kilométerenkénti 4:30-as tempót próbálom tartani. 

Ami a futópályát illeti, a Zselici Tájvédelmi Körzetre, azon belül egy magányos erdei útra esett a választásom. Az erdőben egyébként is gyakran szoktam futni, bár általában terepen. Ezúttal azonban részben murva, részben aszfalt volt a jellemző, viszonylag kevés szintkülönbséggel (75 m lett végül), ugyanis most a tempó volt a fő szempont.

Ahogy megérkeztem kisütött a nap is, ami még jobban meghozta a kedvemet a versenyhez.

Kiválasztottam a rajtzónát és elindultam az órám számlálójával együtt. A gyors kezdést illetően az első pár száz méterre szorítkoztam. Így is 4:02-es első kört sikerült hoznom. De ezután már a 4:30 volt a zsinórmérték, amit nagyjából végig sikerült is tartanom. Az utolsó kilométernél már láttam, hogy a javításhoz kell egy jó hajrá a végén, de sikerülhet. Ez a gondolat megadta a kellő adrenalint. Az óra megállításakor megkönnyebbültem, ugyanis sikerült 13 másodpercet javítanom az eddigi legjobb időmön, így 44:51-nél értem célba.

Sok szempontból rendhagyó volt ez a futóverseny, azonban egy dologban nem különbözött hagyományos társaitól. Ez pedig a motiváció, amit az ember egy versenyen érez, még akkor is ha a versenytársak akár több száz kilométerre vannak egymástól.