Tulajdonképpen egy olyan teljesítménytúráról, ahol a rendező által adott térkép és szöveges itiner, nem kiegészítői, hanem alternatívái egymásnak nem is kellene többet mondani. Kivéve, ha első rendezés, mert akkor bizony az embernek illik megengedőbbnek lenni…

Most egy kicsit uborka a szezon… már nekem.

Mivel is kezdjem? Azzal kéne, hogy: megérte. Próbálom megfogalmazni, meg körülírni, hogy én úgy érzem, hogy segített… meg hogy lehet, hogy már korábban kellett volna… meg ilyenek…  de felesleges túlbonyolítani.

Ma reggel olvasom a statisztikát. A hőségre való tekintettel (ezt én teszem hozzá) 34-en vágtunk neki az 50 kilométeres távnak, ebből 29-en értünk célba. A hőség sem tántorított. - mondhatnám kissé nagyképűen. Jut eszembe:

Meleg volt. Lassabb is voltam...

Azt hiszem, akadnak szövegértési problémáim, mert valamit félreértettem akkor, amikor a BSI azt a felhívást tette közzé, talán még vasárnap, hogy a korábban megszerzett négy érmet és a mellé kapott ötödiket fotózzuk le. Én ezt a képet raktam fel:

Általában azon a véleményen vagyok, hogy egy futóverseny előtt célszerűbb pihenni. Ilyenkor már csak az a kérdés, hogy a pihenést, mint olyat hogyan is definiálnánk? Némi vacillálás után úgy döntöttem, hogy a pihenés fogalmába egy huszonegynéhány kilométeres túra még éppen hogy belefér. Nem futva,…

Görömböly. Bükk. Nyugodtan mondhatom, hogy nekem Észak-Magyarország (is) fehér folt, már ami ezt a jelenlegi futós, túrázós korszakomat illeti. Eleve gyanús, ha fejből tudom, hogy hányszor jártam arra az elmúlt tíz évben, mert az bizony nem a memóriámat dicséri, hanem azt mutatja, hogy nem sok ilyen…

Az Ultrabalaton egy nehéz téma. Túl sok inger egyszerre, amiből valószínűleg sohasem olyan poszt születik, amilyenre gondoltam, vagy amit az olvasó vár. Így maradok annál, hogy azt írom, ami eszembe jut, és ami kimarad, az kimarad. Azt azért nem mondom, hogy nem fogok végigmenni minden egyes általam…

Tavaly, amikor először vágtam neki, akkor még nyolc órát terveztem, és alig csúsztam ki a hét órából. Majd két hónappal később, igaz, már fülledt melegben alig tudtam végigmenni nyolc órán belül… Ezzel az előzménnyel indultam neki az idén. Meg azzal a tervvel, hogy hét órán belül beérek.

Vértes. Szégyen, vagy nem az ezredforduló óta, most járok itt másodszor. És emlékeim szerint korábban sem sűrűn fordultam meg erre. Nincs oka. …vagy talán csak logisztikai. De inkább egyszerűen így alakult. Viszont a szerzőtársak, már annyit írtak róla...

Nem is tudom, hogy ezt az időszaki beszámolót a porcerősítő kúráról minek is minősítsem. Azt hiszem a részleges győzelmi jelentés a helyén való, avagy mi az érdekes abban, ha látszólag nem történik semmi.

Izomlázam van. Ez általában előfordul, úgyhogy pontosítok: a szombati túra után napokkal, még mindig izomlázam van. Ez azért már ritkább, különösen annak fényében, hogy a negyven kilométer a Budaiban nem egy nagy durranás (már mondhatom ezt,) és az ezerötszáz szintemelkedés sem. Már itt, a Budaiban.

Kettős érzéseim vannak. Hirtelen nem is tudom, hogy hol kezdjem, annyi minden kavarog a fejemben a vasárnapi túra kapcsán. Persze leginkább azért, mert, ahogy egyre több mindent látok, vagy látni vélek, a teljesítménytúrázás kapcsán, úgy jövök rá, hogy mi mindent nem veszek…

Ha valaki a Vivicittá poszt alapján azt gondolná, hogy én most már megtaláltam a futáshoz a szent Grált, vagy valami aranyiránytűt, az bizony téved. Mindössze volt egy jó futásom, csak, hogy utána egy héttel már ne legyen olyan felhőtlen a vigyor a célban.

Tudom, hogy sokan furcsállják, de én (bár csak mértékkel) szeretem az olyan nagyszabású, tömegeket mozgató rendezvényeket is, mint például a Vivicittá. Főleg ahogy az évek telnek, úgy tudok hozzájuk emlékeket kapcsolni. A mostaniról például, azt, hogy most futottam először úgy, hogy terveztem a…

Mint említettem már, az idén hangsúlyosabb szerepet kapnak a futva (na jó ez túlzás, inkább kocogás az, mint futás…) teljesített teljesítmény túrák. Most ennek van itt az ideje. Mert még mindig nem az a szempont, hogy elmondhassam egy távról, hogy letudtam, hanem az, hogy egyben élvezzem is a…

Az mondják, hogy a hagyományok fontosak. Meg azt is, hogy ez különösen igaz az ünnepi, vagy ünnepekhez kapcsolódó hagyományokra… mondjuk, azt nem tudom, hogy hány alkalom után tekinthető valami hagyományosnak. Itt van példának okáért a Húsvét...

Ez egy bort iszik, vizet prédikál poszt lett. Tisztában vagyok vele. De van az úgy, hogy elkap a gépszíj, és akkor oda a józan ész. A végeredmény: Rákoscsabán a célban elsötétült előttem a világ…

Az utóbbi időben nem győzöm hangoztatni, hogy az elsődleges célom a futásokkal és a túrákkal roppant egyszerű: a rekreáció. Nincs olyan táv, vagy idő, amit mindenképpen… mert ha nem, akkor mittomén mi fog történni.

Ötvenesek… nem én, még nem, majd jövőre, most még csak a túrák. Mert úgy érzem, hogy az elmúlt két évben túrákon megtett összesen kétezer kilométer felkészített arra, hogy az idén már egy-egy ötven kilométeres túrát, magamat nem túlhajtva, nem kikészítve… lekocogjak.

Azt hiszem, hogy nem titok, hogy az egyik verseny, ahol mindig is szerettem volna nagyon dobogóra állni az a (már tizenegy éve) március 15-én megrendezésre kerülő Imre-Lőrinc futóverseny. Talán azért mert hat éve ez volt az első versenyem. Meg, mert itt mindig is erős a mezőny…

Azt hiszem a legtöbb ember szívesebben áldoz a hobbijára, főleg, ha az egyben jótékony célt is szolgál. ...mondjuk nálam az is szempont, hogy nagyjából passzoljon az edzéstervembe.

Azt hiszem ilyen poszt még nem volt. Beismerem, hogy direkt letértem a túra útvonaláról. Igaz, ez által az csak hosszabb lett, meg a szint is több... és... Szóval:

Tulajdonképpen úgy kerültem Farkasrétre, hogy az előző heti, meg előző napi sárdagasztás után valami szolid élményre vágytam, így végül nem vállaltam be a Pilis Barlangjai túrát. Emlékeim szerint azt két éve megszenvedtem. Majd még visszavágok….