Lassan vége a tizenötödik hétnek és most veszem észre, hogy az előző hétről még szinte egy szót sem szóltam. Szinte, mert ugye az elmúlt hetet lezáró Rákoscsabai terepfutásról ott a beszámoló.
Mondhatnám, hogy ez a váratlanul beiktatott verseny volt a hét lényege, pedig dehogy! A hét lényege a kaja volt.
Az a nagy büdös helyzet, hogy a gondosan megtervezett étkezés nem igazán jellemző rám. A korai munkáséveim következménye, rászoktam, hogy össze-vissza eszem. Tudom idegesítő, de nem tudok időben enni. Nem igazán családbarát, hogy állandóan máskor vagyok éhes, mint mindenki más. De a főnökök sem szeretik, ha az ebédidő, hogy tizenegykor, hol délután háromkor üt be...
Plusz ebben az is gond, ha ember fogyni, vagy hízni akar, akkor nem árt némi rendszerességet vinni az étkezésébe, mert akkor tudja kontrollálni, hogy mit, meg mennyit… Én meg eszem, ha éhes vagyok. Azaz ritkán.
Na, pont ebben volt nem átlagos az elmúlt hét. Folyton éhes voltam. Nem is emlékszem arra, hogy mikor fordult elő utoljára, hogy több napon keresztül öt-hat étkezést is be kellett iktatnom.
Mondanám, hogy talán a Vivicittá volt az oka, de nem hiszem, azon a héten alig negyven kilométert futottam.
Hol van ez a hatvan-hetven lefutott kilométeres hetekhez?
A hétfő – amit pihenőnapnak szántam – még nem volt gyanús, elvégre a versenyen otthagytam vagy három kilót. Jó, erre nyugodtan legyinthettem, hogy ez csak víz. Aztán kedden, amikor futni mentem még a távban sem voltam biztos. Gondoltam, ahogy esik, úgy puffan, futok, amennyi jól esik, ha egy tízest, akkor egy tízest. Ha többet, akkor többet. Lényeg, hogy csak kényelmesen. Lett belőle a duplája. Mert jól esett. Amin kissé meglepődtem, hogy az 5’12”-es tempóhoz aránylag magas 157 bpm-es átlagpulzus párosult. Hmm. És mire haza értem, éhes voltam. Nagyon. Hát megebédeltem.
Olyan két óra múlva megint ettem. Utána vacsoráztam… És ez így ment szombatig.
Közben csütörtökön a tervezett résztáv, ami ugyanúgy sikerült, mint az előző heti. Még mindig gyors a bemelegítés és a levezetés tempója. Szerintem. Na, jó visszafelé siettem kicsit, mert korgott a gyomrom. Kezdtem unni, hogy állandóan a kaja foglalkoztat. De ha enni kell, akkor enni kell.
Még jó, hogy nem tartom a nagyhetet, meg a böjtöt, mert pénteken megőrültem volna…
…és jött a szombat. Reggeli, meg egy kis kilencórai lekváros kenyér… és elindultam a versenyre. Közben egy kicsit aggódtam, hogy a tizenegy órai indulásból korgó gyomrú célba érkezés lesz.
Nem lett. Sőt a verseny utáni ebéddel megszűnt az állandó éhségérzet is.
Nem tudom, hogy mitől volt. Elmúlt. Ismét a régi vagyok.