Az én beszámolóm kissé rendhagyó lesz, így bátran függeszd fel az olvasását, ha úgy érzed, ez nem az, amire kíváncsi vagy. Megértem! – kezdi Rita a beszámolóját, és bevallom, azt gondoltam, hogy valami feladásról lesz szó. De nem. Ez a történet pont a fel nem adás története. Bocs a közbeszólásért, folytassa Rita:

Már régen elterveztem, hogy ha sikerül az idei BMSZ FélBalaton egyéniben, akkor megírom ezt a beszámolót. Magam miatt is, persze, de főleg azok miatt, akiknek ez erőt adhat. Akik maguk, vagy családtagjuk, barátjuk miatt aggódnak (remélem, nagyon kevesen vannak) vagy azoknak, akik ezért vagy azért néha úgy érzik, jobb feladni, elfutni, beletörődni.

Szóval bárkinek, akinek ez az írás segíthet és erőt adhat!

Akkor lássuk az én idei egyéni FélBalatonom, 95 km-em történetét.

Első maratoni távomat pont két évvel ezelőtt, 2018-ban itt futottam. Kicsit több is volt, mint egy maraton, mert a Badacsony-Balatonfüred távot futottam, 43,6 kiklométer. Arról akkor írtam is egy beszámolót. Rendkívül megtáltosodtam. Futottam is aztán abban az évben PSE csapatban az Ultra Balatonon, Ultra Tisza-tó-n, augusztusban pedig egy 6 órás éjszakai futáson 50 kilométert. Szóval úgy éreztem, ideje megpróbálni 2019. márciusában ezt a Balaton Szupermaraton egyénit fél távon.  Egész évben tisztességgel készültem, év végére több mint 2000 km volt a lábamban, úgy gondoltam menni fog ez.

Neveztem is annak rendje és módja szerint.

Voltak azonban már előjelei annak, hogy valami nem stimmel. Persze ezek nem voltak durva jelek. Azaz, én nem vettem annak. Elkezdtem utána olvasni dolgoknak, de közben futottam és azt gondoltam, mi bajom lehet. Rendszeresen sportolok, egészségesen élek, fiatal vagyok (41 évesen még simán mondhatom ezt magamról) szóval nem aggódtam.

2018 év végén viszont már kezdtem úgy gondolni, hogy a jeleket azért figyelembe kell venni, így elment orvoshoz. Közben persze futottam.

2019 február 23-án még futottam egy félmaratont a Föld Alatti Futáson, majd 2019. március 12-én megkaptam a diagnózist. Rosszindulatú daganat. Maradjunk csak annyiban, hogy emésztő rendszert érintett.

Az érzéseimet nem vetem papírra, mert ez most nem erről szól.

Egy biztos, 10 perc alatt változott meg körülöttem minden. Ebben a helyzetben persze le kellett mondanom a FélBalatonról, de akkor ez volt a legkevesebb.

A kezelőorvosomat a legelején megkérdeztem, mit gondol a futásról. Ő annyit mondott, hogy igyekezzek ne túlterhelni magam. Tudja, hogy annak, aki rendszeresen sportol, fontos, hogy a sportot ne hagyja el, de azért vigyázzak, hogy ne toljam túl. Ne most akarjak maratont futni. Hát jó, gondoltam, de egy felet azért tán csak lehet.

A kezelések április 8-án kezdődtek. Április 14-re volt egy nevezésem a Vivicittá-ra….

Hétfőtől péntekig kaptam 5 sugárkezelést és egy adag kemo-t, 5 napig, nyakba kötött palackkal. A palackot pénteken leszedték a nyakamból. Vasárnap odaálltam, gondoltam, mi bajom lehet, ha nem bírom, megállok.

De nem kellett megállnom. Lassan de biztosan, bőven a szintidőn belül befutottam. Nagyon jó érzés volt! Azt éreztem, hogy az élet szép! Hogy nem lesz semmi baj! Menni fog az, ami előttem van, ami rám vár!

Persze a kezelések előrehaladtával eljött az idő, amikor már nem tudtam futni. Nem azért mert annyira rosszul lettem volna, vagy legyengültem, egyszerűen csak volt egy kellemetlen mellékhatása, ami miatt fájdalmas volt a futás. De nem csüggedtem, ez nem tartott sokáig. Nagyjából talán 4-5 hét volt, amikor teljesen kimaradt a futás. De ahogy túl voltam a sugárkezeléseken és a kemo-n, 2 hét alatt eljutottam odáig, hogy ismét elkezdtem futni.

Most a 4-5 km is tökéletes távnak bizonyult! Rászoktam, hogy csak a közeli Farkaserdőben futok és mindig vittem magammal a kutyámat is.

Május 20-án kaptam az utolsó sugarat. A műtétemet július 29-re írták ki. Az orvosom a lelkemre kötötte, nagyon vigyázzak magamra. Nehogy bármilyen betegség miatt halasztani kelljen a műtétet. Természetesen. Vigyázok! De azért június 22-én elmentem a Brutál Futásra. És volt egy nevezésem PSE csapatban az Ultra Tisza tó-ra július 6-ra. Az Ultra Tisza tó-n 29 km-t futottam a csapatom tagjaként. Rá 3 héttel pedig megoperáltak.

A sebészem tudta, hogy futok. A műtét után nem sokkal már sétáltam. És persze megkérdeztem, mikor futhatok újra.

Hétfőn műtöttek, szombaton reggel azzal engedett el az orvos, hogy 3 hét múlva elkezdhetek futni. Oké, mondom, de 6 hét múlva van Wizzair félmaraton….

Azt sem mondtam le. 6 héttel a műtét után (persze voltam közben kontroll vizsgálaton) lefutottam a Wizzair félmaratont. No, nem mondom, hogy egyéni legjobbal, de a cél nem is ez volt. A cél az volt, hogy igazi örömfutást csináljak. Semmi másról nem szólt ez a 21 km mint arról, hogy itt vagyok, túl vagyok a nehezén, jól vagyok, boldog vagyok, futhatok és képes is vagyok rá!

Szárnyakat kaptam! Októberben Zágrábban futottam félmaraton, novemberben a Garda tónál. Persze közben utókezelésként kemoterápiás kezelést kaptam. Az első 3 hónapban 3 hetente kaptam a nyakamba egy palackot, ami 3 napig adagolta vénásan a szert. Ettől begyulladtak a vénáim, így gyógyszerben kezdtem kapni. Attól levált a bőr a tenyeremről és a talpamról. De ezek nem voltak elviselhetetlen mellékhatások. Éltem az életem, dolgoztam, gyereket neveltem és futottam. Az onkológusom egy szuper nő, ő támogatta legjobban a futásomat. Meg sem lepődött, amikor soron kívül berobogtam hozzá egy orvosi igazolásért a Garda tavi futáshoz.

December 23-án vettem be az utolsó kemoterápiás gyógyszert.

Annyira megtáltosodtam, hogy úgy éreztem, hogy ide nekem az oroszlánt is! Benevezünk erre a FélBalatonra.

A következő időszak nagyon ambivalens volt, hiszen a csatát megnyertem, amennyire ilyenkor lehet, gyógyultnak nyilvánított az orvosom, persze tudjuk, hogy erre azért 5 évet még várni kell.

Hirtelen rám szakadt az érzés, hogy akkor most minden szuper, de mivel az én esetemben nem csináltatnak PET CT-t, ott bujkált bennem a kisördög, hogy biztosan így van e?

Ez lelkileg sokkal megterhelőbb időszak volt számomra, mint maga a kezelések időszaka.

Persze nagyon vártam március 7-ét, úgy gondoltam, hogy ha ezt teljesítem, akkor biztos, hogy teljesen rendben vagyok. Bárki azért csak nem fut le két nap alatt 95 km-ert.

És akkor most a lényeg, az én két napon, röviden: Ide nekem az oroszlánt is! Lefutom ezt simán, mi az nekem. Ezekkel a gondolatokkal neveztem a versenyre. Persze a felkészülésem azért durván elmaradt az ideálistól. Ezt be kell látnom. És ezt éreztem is.

Az első napon Badacsonytól Balatonfüredig kellett futni. Mentálisan annyira nem voltam ott, hogy ez az egész futásomra rányomta a bélyegét. Mentálisan azért nem voltam ott, mert egyfolytában arra gondoltam, hogy „Oké, lázárták a kezelésed, egészséges vagy. De mégis honnan tudhatnám én ezt, hiszen egy teljes test ct nem volt. Mi van ha….” Ezek a gondolatok motoszkáltak a fejemben, igaz, nagyon eldugottan, de azért ott voltak.

Szóval sem fizikálisan sem mentálisan nem voltam ott március 7-én, szombaton reggel. Bár ezt akkor még nem érzetem olyan erősen. Az első 20 km-nél nem igazán volt gond, 25-nél viszont már elfáradtam. Fizikailag és mentálisan is. Ha arra gondoltam, hogy még van 18 km és holnap meg 51,4 km, kész voltam. Próbáltam folyamatosan arra koncentrálni, hogy most nem számít más, csak a mai nap. Ezt kell megcsinálni.

Két barátnőm és a 10 éves lányom kísért el. Ők teljes mértékben meg voltak arról győződve, hogy nekem ez menni fog. Kétség nem fért hozzá, szerintük.

Mikor beértem Balatonfüreden a célba, nagyon fáradt és boldog voltam, hogy meg tudtam csinálni. (…és persze szidtam magam, hogy juthatott eszembe, hogy ilyen felkészülés mellett, amire nekem az elmúlt évben lehetőségem volt, bevállalom ezt a távot)

Itt jegyzem meg, mindenki mondta, hogy a masszírozást ne hagyjam ki! 1 órát kellett várni rá, de tényleg megérte. Aznap este elképzelni sem tudtam, hogy másnap lábra tudok majd állni, nemhogy 51,4 km futok.

De persze fel sem merült bennem, hogy nem próbálom meg!

Reggel odaballagtam a rajthoz és azt mondtam magamnak: „Rita, nincs más dolgod, mint egyik lábad rakod a másik után. Fuss. Lassan de biztosan. Addig, amíg úgy érzed, bírod. Akkor sincs semmi baj, ha nem tudod végigcsinálni.” Ezt persze a barátnőm is mondta! „Titi, meg tudod csinálni! Biztos vagyok benne! De ha mégsem, akkor mi van? Semmi! Hívsz és érted megyünk kocsival.” Ennyi! No para! Mi történhet? Nem futom le? Na bumm. Rákos voltam, túl vagyok a nehezén. Mi történhet, ha most mégsem tudom megcsinálni ezt a mai napot? Semmi.

Balatonfüredről elindultam, irány Siófok. Hihetetlen volt számomra, de jobban ment, mint előző nap. A holtpontok nem törtek rám olyan erővel, mint szombaton. Szépen, lassan, komótosan mentem előre, egyik kilométer a másik után.

Az utolsó 3,5 fél kilométernél autóval elém állt a két barátnőm és a lányom. 2 km-en keresztül az én tempómban haladtak előttem a kocsival és csak buzdítottak, hol kedvesen, hol agresszívebben („most már csak nagyon kevés van hátra, nehogy meg merj állni, mert kiszállok és…). Én pedig hasonló „kedves” szavakkal jeleztem, hogy azt hiszem, éppen elég is volt mára ez a futás!

A lányom, szokásunkhoz hívem, a cél előtt 100 méterrel odaszaladt hozzám, megfogta a kezem és együtt futottunk be. Megcsináltam! Két nap alatt 95 km!

A történetem persze nem arról szól, hogy felkészülés nélkül bátran állj oda és nyomj le egy ilyen távot! 11 éve kezdtem futni. Igaz, csak 4 éve veszem annyira komolyan, hogy hosszabb távokat futok. Ebből 1 év (a tavalyi) felkészülés szempontjából nem volt a legjobb. Persze nem is ez volt 2019-ben számomra a legfontosabb.

Ez az írás arról szól, amit a futás tanított meg számomra és az elmúlt 1 évben csak erősödött, hogy minden fejben dől el!

Arról szól, hogy soha ne add fel! Arról szól, hogy higgy magadban!

Arról szól, hogy bármilyen nehéz súlyt mérjen rád a sors, a padlóra kerülés nem lehet, csak átmeneti.

Fel kell állni és menni, azaz FUTNI tovább!