Valamikor volt a blogon már egy poszt arról, hogy nincsenek „csak” távok, hogy tisztelni kell a rövidebb távokat, mert bizony azokkal is meg kell küzdeni, ha az ember gyereke megpróbálja a maximumot kihozni magából.

Ha már virtuális futóversenyt tartott egyesületünk, a Pénzügyőr SE a hétvégén, akkor érdemes a különféle helyszínek közül tallózni, az ezzel kapcsolatos élményeket. Ez most nem arról szólt, hogy egyenlő pályák, egyenlő esélyek…

Furcsa lett ez a tavasz. Elmaradtak a versenyek, nem találkozunk a csapattársakkal, futócimborákkal, ellenfelekkel… szerencsére edzeni szabad, így divatba jöttek a „virtuális versenyek”, hasítanak a (bocs a kifejezésért) „szakaszhuszárok”, mert valahogy megpróbáljuk összemérni magunkat másokkal, ha már versenyen nem lehet. Persze ez azért nem ugyanaz.

Hetek óta foglalkoztat a kérdés, hogy mi legyen a szeméttel. Nem a háztartásiról beszélek, hanem arról, ami az utcán, közparkokban, vagy éppen a jelen esetben az erdőben hever.

Az én beszámolóm kissé rendhagyó lesz, így bátran függeszd fel az olvasását, ha úgy érzed, ez nem az, amire kíváncsi vagy. Megértem! – kezdi Rita a beszámolóját, és bevallom, azt gondoltam, hogy valami feladásról lesz szó. De nem. Ez a történet pont a fel nem adás története. Bocs a közbeszólásért, folytassa Rita:

Mosonczki Péter az idén negyedszer képviselte egyesületünket, a Pénzügyőr SE-t a BSI négynapos Balatonkerülő versenyén a Balaton Szupermartonon. Négy éve még csak egy félmaratont vállalt be, két éve már a félmaraton mellé egy FélBalatont is, míg tavaly trióban megkerülte a Balatont. Mivel az idén a távot már nem tudta emelni, így a csapatlétszám csökkentette egy páros teljesítésre.

A lábaddal futsz, vagy az órával? – azt hiszem, valami ilyesmit kérdeztem kissé nagyképűen a Kedvestől pár évvel ezelőtt… amikor azt találta mondani, hogy azért nem ment jól a futás, mert nem volt GPS jel.

Most jött el a mea culpázás ideje. Bocsi!

2019-ben ismét előre léptünk a ranglistán, amelyen a részvétel a fontos…

Azon gondolkodom, hogy azzal kezdjem, hogy állítólag unalmas a zöld sáv a Budaiban, vagy azzal, hogy évek óta tervezem megmutatni, hogy egy-egy túrára mivel is indulok útnak… Mindig is tetszettek azok a túra vagy verseny előtt készült fotók, amin megmutatják, amolyan „tetrisz” módra, hogy mit is visz magával a futó, vagy a túrázó.

Futunk az erdőben. Nem verseny van, teljesítménytúra. …és elhangzik a szokásos kérdés, hogy: „Minek futnak, ha nem, verseny?” Persze mindenkinek más a motivációja…

Az erdőnek ezer arca van, hiába futsz ugyanott akár minden nap, akkor is napról napra más arcát mutatja. Nem is panaszkodom, hogy unom a Budai-hegyeket. Viszont ez volt az első év, hogy a teljesítménytúrákat nem itt kezdtem. Megvártam a februárt...

Decemberben húsz kilométert sem futottam, akárcsak az előző évben. Ez éppen elég ok ahhoz, hogy lassabban kezdjem az évet. Rövidebb futások, rövidebb túrák. Olyannyira hogy az első TT az idén a második hétvégére esett…

Az előző Siófoki beszámolót azzal kezdtem, hogy harminchat futó képviselte ezen a hétvégén a Pénzügyőrt. Jani szombaton futott, István a klasszikus, azaz a vasárnapi félmaratont választotta. …és bár minden adott volt ahhoz, hogy megdöntse az eddigi legjobb idejét, ez mégsem jött össze.

Meggyőződésem, hogy a jó emberekkel jó dolgok történnek. Tudom, ez most kicsit furcsán hangzik, mert ez nem egy léleksimogató blog. Nem nagyon fordul elő, hogy mindenféle motivációs közhellyel bölcsességgel, akarnám az olvasókat megnyerni… csak a történetekkel.

A november 16-17-én, a BSI által megrendezett K&H Mozdulj! Balaton maraton és félmaraton valamelyik távján a Pénzügyőr SE harminchat versenyzője indult. Köztük akadtak olyanok is, akik több távot vállaltak be.

Igen, szerintem is hatásvadász a cím, de ez most így alakult. Sir Winston ígéretéhez híven mentem végig a Piroson. A vér a Malom-patak völgyben, egy esést követően, jelentkezett. A veríték végigkísért az egész úton. A könnyek… nos azok szerencsére nem csordultak ki, de a We are the championsra befutni, az akkor is megható, ha nem nekem szólt a dal.

Egyrészt győzött a kíváncsiság, így élve egyesületünk, a Pénzügyőr SE által biztosított lehetőséggel beneveztem a BSI 11. Intersport túranap és terepfutás eseményére. Másrészt… különben sem voltam még az idén terepfutó versenyen.

Az idei nyári edzésekből annyira kimaradtak a terepen futások, hogy a relatíve rosszul sikerült NATO futás és a BSI Intersport terepfélmaratonja közé kellett valami.

Donát Ljubjanában futott maratont a hétvégén. …és amikor a beszámolót olvastam, Arkagyij Rajkin legendás mondata jutott eszembe: „Válámi ván, dé nem az igázi…”

Vajon mit lehet írni egy tíz kilométeres versenyről, ahol 2012 óta nem volt ilyen rossz az időm? Magyarázhatom a bizonyítványom...

Bevallom, hogy, ha terep én inkább teljesítménytúrákon futkorászom, mint terepfutó versenyeken. Az sem titok, hogy ugyan sokszor kritizálom a rendezők munkáját, ugyanakkor nagyon nagyra tartom őket, mert az esetek nagy többségében azt látom, hogy igenis törekszenek arra, hogy minden résztvevő elégedetten távozzon a rendezvényükről, már, ami a rendezést illeti. A teljesítéssel kapcsolat elégedetlenség magánügy, ahogy Fülg Jimmy sapkájának emailgombja* is mutatta: „Mindnyájunkat érhet baleset!”

Ezen a hétvégén úgy indultam el a túrára, hogy nem tudtam, hova megyek. Húsz kilométernyi meglepetés várt rám… azért útközben csak kisakkoztam az útvonalból, hogy, bizony, a Zselic lehet a cél.

Mostanában nem azért nem jelentkeztem beszámolóval, mert felfüggesztettem a versenyekre járkálást. Szinte minden hétvégén van valami „kihagyhatatlan/ hű, de szívesen kipróbálnám/ a sorozat minden részét teljesíteni kell/ egyszerűen annyira szép az eseménypóló dizájnja, hogy kerül, amibe kerül a nevezés, akkor is megyek” esemény. Szimplán lusta voltam.

"…és esőben is elindulsz túrázni?" – kérdezik nem egyszer olyanok, akik csak kacérkodnak a túrázás gondolatával. "Hogyne – felelem általában vicceskedve -, mert olyankor a végén mindig meghatódom a végén teljesítményemtől." Igen, az esőben túrázás, akár csak az ötven kilométer feletti távok bevállalása, részben az egóm fényezéséről szól.

Az elmúlt néhány évben megtanultam, hogy jó túrát - és ezzel nem hiszem, hogy újat mondanék - csak jó közösség tud rendezni. Különösen szeretem azokat a túrákat, amelyek valamelyik iskolához köthetőek, mert ilyenkor látszik, hogy tanárok és diákok nem csak az iskolai rendszerben tudnak jó együttműködni.