Ritkán járok a Hajógyári-szigeten. Régebben azt mondtam volna, hogy évente egyszer biztosan, de mostanság a feszthangulat nem vonz, másért meg nem nagyon esik útba. Furcsa is volt elindulni. Oda? Futni? Ilyen még nem fordult elő velem.

Mint ahogy az sem nagyon, hogy a H hídon menjek be. Nem mondom annak legalább most is nagybetűs Sziget hangulata van. A parton szemét, a hídon biztonságiak, szembe velem meg két nőnemű lény dülöngél… olyanok, akik bent a sötétben villódzó fényben biztos csinosnak látszanak (főleg némi alkoholos tudatmódosítás mellett), de itt reggel nyolckor… napfényben… leginkább lestrapált, huszonévesnek öltözött negyvenesnek. Vészbanyák.

Nem is volt kérdés, hogy a híd másik végén nem a Coronita after-party feliratú nyilat követem, hanem az Óbudai-futófesztivál feliratot… Séta.

A célkapu környékén megláttam az első DK team-es pólót… Na, mondok magamnak ismerős már van. Szurkoljunk hát a rövidebb távokon indulóknak, a félmaraton csak délben indul.

Lassan el lehet mondani, hogy nincs futó rendezvény a DK Team nélkül, most is huszonvalahányan képviselték csapatot.

A félmaratonos tervem – na, nem az a része, ami a száz percet illeti - kicsit módosult, mert úgy néz ki, hogy a K&H-n két rajtszámmal indulok, a maraton-váltón is, és egyéniben félmaratonon. Gondoltam egy próbát már most megér, hogy megtudjam, milyen is az, ha az elejét megnyomom, mert „csapatért” futok.

Bíztam benne, hogy nagyon nem futom el az elejét.

Az csak a rajt előtt tudatosult bennem, hogy nem betonon fogunk futni. Elmorzsoltam egy amolyan cromagnoni típusú gondolatsort, ami valahogy úgy hangzott, hogy áhhgrrrkár… én betonra készültem!

Jó, akadt az útvonalban beton is. Párszáz méter.

Mindegy, fussunk. Szerencsére az első hatszáz méterre szétszóródott a mezőny, kényelmesen lehetett futni. Már, ha nem nézem a murvás földút jelentette hepéket, meg hupákat. Az első kör végén már sejtettem, hogy nem lesz meg a bűvös száz, pedig nagyon időn belül voltam a tizenhat perces 3,5 kilométerrel, de éreztem, hogy ez a talaj lassabb, én meg elfutottam magam.

De ugye a váltóban majd hét kilométert kell futnom, így próbáltam a tempót tartani. Meg aztán a célkapuban a bíztatás az ismerősöktől, meg az ismeretlenektől. Azt kattogta az agyam, hogy meg-tu-dom-csi-nál-ni. Egy perccel lett lassabb a második. Nyolc kilométernél nem bírtam ki és azt néztem, hogy hogy állok az Imre-Lőrinc nyolc kilométeréhez képest. Jobban. Innen kicsit kiengedtem, mert azt éreztem, hogy így nem fogom bírni.

Aztán jöttek a lekörözések. Először én, és tíz kilométernél engem… Elmorzsoltam egy káromkodást. Abban bíztam, hogy ez csak a negyedik kör közepe után fog megtörténni… Tényleg lelombozó érzés. Pedig tudtam, hogy meg fog történni. Tudtam, hogy ez a realitás. De akkor is!

Ráadásul ilyenkor már nem tudni, hogy aki elfut melletted, az még visszaelőzhető, vagy behozhatatlan előnnyel rendelkezik. Az utóbbit fölösleges kergetni, az előbbi remek lehet nyúlnak. De, ha nem tudja az ember gyereke, akkor hajlamos azt hinni, hogy esélytelen mindegyikkel szemben.

Lassultam. A szurkolók még felpörgettek, de ahol nem volt senki ott lassultam.

Másfél kilométerrel a cél előtt átléptem a bűvös száz percet. Közben úgy éreztem, hogy jobban megyek, mint a Vivicittán, amit ugye az időmérés nem támasztott alá. Befutok oszt annyi… De az utolsó száz-százötven méteren eljutott az agyamig, hogy az előttem futó, aki még az ötödik kör elején előzött meg, csak(!) nyúl. És a „nehogymá’ne” elkezdett adrenalint pumpálni.

És DE! Az utolsó öt méteren. Ő már ünnepelte magát…

Komolyra fordítva a szót. Az RDS bő egy kilométerrel mért többet, mint a huszonegy. Ha nem tévedett, tényleg jobbat futottam, mint a Vivicittán. Betonon meglesz az a száz. Na nem legközelebb, mert a K&H-n ugyanilyen eszetlen ritmusban fogok futni az elején a csapatért. Majd utána. Addig a száz perc marad álom.

Mert álmodozni jó!

És, ha lesz a Hajógyárin legközelebb, akkor megyek, mert az Óbudaiak igazán pofás kis versenyt hoztak össze. Folytatniuk kéne…