A futásban az a jó, hogy az ember néha teljesen tud kapcsolni, néha meg az, hogy van ideje gondolkodni. Akár olyan dolgokon is, amiken különben nem gondolkodna.

Néha számot vet önmagával. Hogy honnan indult, meg hogy éppen hova tart… Hétfőn miközben trappoltam azon járt az eszem, hogy „jé, emlékszem az összes tornatanárom nevére, ami nem mondható el például az összes orosztanáromról.”

Na jó ez a húsvét hétfői futás különben is eltért a mostanság szokásostól, mert az ünnepnek köszönhetően, kivételesen ebéd utánra esett. Valószínűleg a morfondírozás is akkor indult, amikor azt a két órát vártam, hogy leteljen. Valahogy nem akartam futás közben viszontlátni az ebédem.

Szóval neki indultam a délutáni futásnak, és közben a tornatanáraimon, meg az iskolai tornaórákon járt az eszem. Meg az elmúlt egy éven. Meg, hogy mennyit fejlődtem… és hogy ez mennyivel egyszerűbb lett volna, ha nem a saját bőrömön…, hanem még az iskolában.

Aztán rájöttem, hogy nem rajtuk múlott. Nem rajtuk múlott, hogy nem szerettem futni. Hogy nem tanultam meg, hogy milyen fontos nyújtani… Végülis, hogy a bánatba lehetne ezt megtanítani, megértetni huszonegynéhány különböző érdeklődésű, alkatú, képességű gyereknek heti kétszer, vagy háromszor negyvenöt percben, amikor a büdös kölköket csak az érdekli, hogy lehet-e játszani, hogy tornából nincs lecke, hogy… milyen ciki, hogy nem tudja. Mit? Felmászni a kötélen, lefutni a távot, átugrani a svédszekrényt, fejen állni, messzire dobni a kislabdát… hogy nem elég ügyes. Hogy csak lóg a szeren.

Persze egy-két szerencsést tudnak motiválni a tanerők… ők a kisebbség. A menők.

A többiek tíz-húsz-harminc év múlva jönnek rá [már, ha rájönnek!], hogy a mozgás öröm.

Gondoltam én öt éve, hogy húsvét hétfőn ahelyett, hogy elnyúlnék a kanapén, azt fogom várni, hogy mikor mehetek futni?

Mentem. Igaz, kevesebbet, mint eredetileg terveztem. De legalább jól esett. Igen eljutottam odáig, hogy azért futok, mert jól esik. Na nem mondom, hogy ez már életforma, de erősen közelít…

Elfeledkeztem magamról, meg a pulzuskontrollról. Majdnem tempófutás lett belőle.

Szerdán résztáv. Felelőtlenség lenne azt várni, hogy egy hónap eredményt hoz, bár a franc se tudja… Mostanra letettem arról, hogy a közeljövőben emeljem a résztávok hosszát. Majd. Majd, ha a jelenlegi távot lefutom tíz percen belül.

Ha már hétfőn rövidebb távot futottam, mint azt terveztem, így a péntekre tervezett futás lett kicsivel hosszabb. Ismerkedtem a környékkel, magyarul átszaladtam Pécelre. Az csak három, pontosabban hat kilométernyi kitérő. Megnéztem a kecskéket. Szerencsére be vannak zárva, mert az mégis csak gáz lenne, ha egy kecskebak mesélné, hogy közelről megnézett egy futót, sőt még segített is neki gyorsítani… Lehet, hogy nemsokára megint szürkemarhanézőbe futok. Városi gyerek apró örömei…

Jött a vasárnap, amit felmérőnek szántam. Megpróbáltam alacsony pulzussal mire megyek huszon kilométeren. Óra beállítva, hogy 155 bpm felett pittyegjen. Oszt nosza!

Érzésre futottam. Kényelmesen. Ha megszólalt az óra lassítottam… és próbáltam nem nézni a részidőt. Van valaki, aki kibírja, hogy nem nézegeti az órát és nem hasonlítgatja az időket? Már akkor, ha teheti, mert ugye aki nem visz magával órát, annak könnyű… Már gondoltam arra is, hogy néha mennyivel jobb lenne egy bőr alá beültetett készülék, ami mér időt, távolságot, sebességet, szívritmust, rögzíti az útvonalat… mindent, ami a futás kiértékeléséhez kell. De csak otthon mutatja meg! Hogy a technika ne vehesse el a futás örömét.

Ami az eredményt illeti, biztató. Óbudán megcélzom a száz percet, ami azért necces, mert körbe futunk. Egy ilyen futáson szinte biztos, hogy lekőröznek. Ha lekőröznek, az lelomboz… Ha le vagyok lombozódva, az lelassít. Azért megpróbálom.