Végül örömkorizás lett belőle. Pedig nem úgy kezdődött. Délelőtt vacila ezerrel, hogy menjünk, vagy ne menjünk. Ok, a döntés az én kezemben(?) lábamban(?) volt, elvégre én akartam görkorizni a Dunavarsányi futónapon. És esett. És a vizes út nem a görkorcsolya barátja. Ezt még a profik sem cáfolják. 

Na jó, kezdem inkább korábban. Azzal, hogy elfogytak szép lassan az országúti, vagy inkább utcai görkorcsolya versenyek. Mert ugye van ahol a beton nem jó, van olyan, hogy az adott város vezetése kategorizálja és korlátozza a versenyek számát, és lássuk be az útfenntartás érdekében a gépjárművekre kivetett súlyadóból nagyon nem úgy néz ki, hogy az utakat tartják karban, így aránylag kevés az olyan út, ahol versenyt lehet rendezni. Vagy csak egyszerűen qrva kevés autó van ebben az országban és a súlyadóból semmire sem futja…

Szóval a versenyek fogynak és lassan csak a Tour de Tisza-tó, meg a Békéscsaba-Arad marad. Azok meg a hozzám hasonló amatőrök számára hosszú. A Békéscsaba-Arad mindenképpen. Az öt kilométer alatti versenyek meg gyerekversenyek. Nem a gyerekeket akarom ezzel leszólni, hiszen a többségük simán állva hagy… csak azt akarom mondani, hogy kellenek, kellenének a tíz kilométer körüli, vagy inkább tíz-húsz kilométer közötti versenyek.

És akkor jött a hír, hogy Dunavarsány, meg tizennyolc kilométer… már csak azon kellett izgulni, hogy ne legyen belőle Zalakaros, amit ugye úgy nyertem meg, hogy egyedüli induló voltam, azaz úgy lettem utolsó, hogy én voltam az első.

De lássuk Dunavarsányt. Először is az időjárás a barátunk, mert ragyogó napsütést kaptunk, bár a szélúrfi, kissé visszafoghatta volna magát...

Szóval a kezdet kicsit nehézkes, de sikeres helyben nevezés. [Az ok, hogy a tizennyolc kilométerre meghirdetett verseny, csak utólag került a programba. Na, itt jó volt, hogy kevesen indultunk, így nem okoztunk fennakadást.]

A szervezők lelkesek, meg kedvesek.

Olyannyira, hogy amikor Raimo rajt előtt bejárta az útvonalat és tett némi módosítási javaslatot, akkor komolyan vették és kissé átírták az útvonalat. Így kimaradt a „ragyás beton”, és csak kétszer kellett átmennünk a vasúti átjárón… Mínusz majd négy kilométerért cserébe egy jobban járható útvonalat kaptunk. Köszönjük! Jelzem, szerény véleményem szerint a tizennégy kilométeres verseny sokkal jobban fekszik a bátortalanabb(?) vagy önbizalomhiányosabb(?) korisoknak.

A rajtnál hatan voltunk, borítékolható célba érkezési sorrenddel. De engem most nem is a prolongált ötödik helyem, inkább a háromperces kilométerek érdekeltek.

Szóval rajt, teljesen jó beton a vasúti átjáróig, sőt még utána is a településrész végéig, az olyan bő két kilométer. A vasúti átjáró egypár-sínes, gumilapos dolog teljesen jól járható görkorival. A két településrészt összekötő útra nem mondanám, hogy tökéletes, de van benne jól korizható sáv, és a másik település részen is csak párszáz méternyi, nem vészesen töredezett beton van. Mihez is hasonlítsam? A Tisza-tó abádszalóki részéhez mérten tükörsima, de még a siófoki Petőfi-sétányhoz (jó kis térkő), vagy a balatonparti részhez képest is.

A másik településrészen végülis körbe mentünk, és az út többi része teljesen jó. Az egyetlen bibi, az összekötőre visszatérésnél van, a rossz ív repedésbe, felhordott apró kavicsokra visz. Ezt – a gyakorlat is bizonyította – az első körben könnyen el lehet baltázni. És persze még egy jól követhető útvonalon is túl lehet szaladni (el lehet tévedni) ezt persze rajtam kívül valószínűleg senki sem tudta volna megcsinálni…

Szóval az összekötő úton vissza, vasút előtt száznyolcvan… és jöhet a második kör, aminek a végén újra át a vasúton és cél.

A finnyásabbak kedvéért mondanám – a nem is biztos, hogy negatív, inkább - „jó tudni” dolgokat.

Forgalomban mentünk. Ezt tessék úgy érteni, hogy az összekötő úton azért jártak autók, de én azt tapasztaltam, hogy nagyon is odafigyeltek a futókra is és ránk is. Az egyik részen, ahol tényleg csak keskeny sáv volt jól korizható, a mögöttem jövő autós felvette a sebességem és jött türelmesen, amíg lejjebb nem tudtam húzódni. Nem dudált, nem anyázott. Ez kis hazánkban nagy dolog. Már az udvariasság, és a türelem.

Vasúti átjáró. Na persze, hogy ki az aki egy versenyen sorompót kap? Én. Ki más? Velem mindig történik valami… De időben figyelmeztettek a biztosítók, így nagyon még fékezni sem kellet csak kigurultam, lelassultam a sorompóig. És integettem a vonatnak.

Aztán kényelmesen begurultam a célba. Örömkori volt, na! És még így is háromperces tempón belül...

A nem teljesen kezdő korisoknak a Dunavarsányi Futónap jó terep, ami kiválthatja, a régebben népszerű rakparti verseny elmaradásával keletkezett űrt. De a teljesen kezdőknek is van 1-2-4 kilométeres táv. A szervezők lelkesek és várják a korisokat, szeretnék, ha minél többen lennénk.

Ők még nem tudják, hogy nagyobb létszámnál milyen jó viták lehetnek a helyezésekből, főleg nem chipes időmérésnél… De komolyra fordítva a szót, jó lenne, ha jövőre sokkal többen lennénk, mert kedvet csak így csinálhatunk a görkorizáshoz, meg az utcai versenyek rendezéséhez.

Részemről mennék jövőre is!

Képek is lesznek hamarosan...