Futunk az erdőben. Nem verseny van, teljesítménytúra. …és elhangzik a szokásos kérdés, hogy: „Minek futnak, ha nem, verseny?” Persze mindenkinek más a motivációja…
Mondjuk egy olyan túrán, aminek a nevében is benne van az ügetés, valahogy kicsit furcsán hangzik a kérdés. De ha már Budai Trapp – Hosszú táv (elvileg 29 km 1221 méter szintemelkedéssel, de az órám, az idén is kicsit kevesebbnek mérte) beszámolója kapcsán merült fel a kérdés, hát itt van néhány válasz:
„Edzek”
„Gyorsabban akarok beérni, mint tavaly.”
„Időre haza kell érnem. Nem érek rá egész nap.”
„Várnak a célban.”
Nekem személy szerint az utóbbi a kedvencem. Szárnyakat tud adni, ha az ember tudja, hogy valaki várja. Nekem az idén az a motiváció jutott, hogy szerettem volna a családi táv derékhada előtt beérni a célba.
Jaj majdnem kimaradt, hogy „ritkán megy a busz/vonat a célból” és „ma még megyek egy éjszakaira is”.
Mondjuk az utóbbi kettőt most nem is hallottam.
Szóval Budai Trapp Hosszú táv. Számszerint a huszonnyolcadik, én meg most vágtam neki negyedszer. Ráhangolódásnak tökéletes a reggeli vonatozás Pilisvörösvárra. …és hiába tavaszias az idei február, én bizony megint ott vacogtam a sorban a Fetter vendéglő előtt, hogy nevezni tudjak. Na de utána.
Ez az egyik olyan túra, ahol néhányszor okozott már "kellemes" meglepetést a jég. Ha jól emlékszem tavalyelőtt ezért az útvonalat is módosítani kellett.
Az útvonal egyébként tök egyszerű. Szerintem. A Határnyeregig mindenképpen. (úgyhogy az itinerből a térképet a rajtban is hagytam)
Tehát beneveztem. Összerendeztem a ruhát, hátizsákot és elindultam. Itiner szerint. Az a nagy büdös helyzet, hogy mivel a Fetter vendéglő előtt nincs zebra, így a túrázók, elég nagy szórással közelítik meg a tizes út túloldalát, ahol a turistajelzés visz. A korábbi évek csokiosztó lányai, akik a zebrához terelték a túrázókat erősen hiányoztak az idén.
Át Pilisszentivánra. A mai napig emlékszem, amikor először indultunk túrára innen. Hogy mekkorát keveregtünk a hajnali hidegben… Pilisszentiván ma már rutin. Mire elértem az erdőt most is elmúlt a kezdeti vacogás.
Kis emelkedő… az elmúlt években itt vettem fel mindig a csúszásgátlót. Hát az idén nem kellett.
Forgó ajtó. Hosszúárok… Mondanám, hogy semmi érdekes csak trappolás. De nem!
Bevallom, január közepétől várom, hogy az erdőben hóvirágot találjak. Általában a Fekete-fej vagy a Nagy-Kopasz szokott nyerni első hóvirág ügyben, de az idén az első erdei hóvirág a Hosszú árokban várt. Egyből nagyobb kedvvel vágtam neki a Szénásokra vezető kaptatónak… Nem tudom, hogy ezt hogy tervezte meg a természet, de ide még soha nem tudtam úgy felérni, hogy ne ömlött volna rólam a víz. Megint szinte vakon értem el az ellenőrzőpont. A ruhám, arcom, de még a szemüvegem is úszott a verejtékben.
Pecsét. Fent körülnézem...
...és kocogás le Nagykovácsiba. Az a jó ebben a szakaszban, hogy nem jó. Próbálok olyan évszakot, irányt találni, amikor ezt élveztem, de nincs. Legyen az bármikor fel vagy le, valahogy a végére sose jó.
Mindegy. Megvan. át Nagykovácsin. Néhányan rövidítenek a temető után… Én kicsit beszélgetek felfelé, a Vöröspocsolyás-háthoz. Aztán kocogás. Eszembe jut egy két régi Piros 85, amin itt támadtam fel.
Még nincsenek virágok, de a mohás kövek, fatörzsek is szépek. Reméltem itt látok téltemetőt, de még nem bújtak elő.
Azért a Fekete-fejhez eléggé kis lendülettel botoztam fel.
De itt is voltak hóvirágok…
Túl a táv felén.
Innen szinte örömfutás, max a Hárs-hegyi körútra felvezető rész komolyabb akadály elvileg… Ez is egy emlékezetes eltévedés helye. Ma már ez is rutin.
Fent balkanyar, kocogás a negyedik ellenőrzőponthoz. Onnan sárga sáv.
Így leírva egyszerű, mégis volt, akinek sikerült jobbra fordulnia… Tulajdonképpen úgy is ellehet érni a sárgát. Két helyen is… Akinek én hallottam a kanyar rontását, az bizony úgy büntette magát, hogy megmászta a Nagy-Hárs-hegyet.
Én a legrövidebb (egyben itiner szerinti) úton elértem a pontot. Csak pont ott nem volt senki. Megálltam. Itiner elő. óra ellenőrzés, de már ott kéne lennie a pontőrnek… Ezalatt néhányan összegyűltünk. Aztán indultunk tovább, hogy majd szólunk a Határnyeregnél, hogy a pontőr elveszett.
Hűvösvölgytől már együtt haladtunk az onnan induló rövidtávosokkal. Kellemes idő, kellemes tempó. kissé nagy a tömeg, de nem vészes, aztán a Vadaskerti-hegyről lefelé egy megkerülhetetlen nyugdíjas csoport. Egy elém kicsapó túrabot. Egy rossz ugrás… Görcs a vádlimban, meg talán a combhajlítóban is… Kissé bicegve értem az ellenőrzőponthoz.
És évek óra először nem volt nálam magnézium.
Van még hátra öt és fél kilométer, azt már csak kibírom. – mondtam magamnak. De nem igazán ment a futás. Pedig próbálkoztam szorgalmasan, de két-háromszáz méter után mindig bele kellett sétálnom. Ezt általában fotózásnak próbáltam álcázni, meg frissítésnek, meg...
Így értem fel az utolsó ellenőrzőponthoz. Innen már csak egy lendületes lejtő a végén egy fura kanyarral, ami kivezet a célba vezető Menedékház utcába. Lehet, hogy én értem oda korán, de az idén nem volt kitáblázva a fura kanyar, így fordulhatott elő, hogy az a futó, aki a Vöröspocsolyás-hát környékén megelőzött, most utánam ért be.
Nekem az idén 3:44:23 kellett. Gyorsabban ment, mint tavaly. Mondjuk a tavaszias időjárás miatt mehetett volna még gyorsabban is.
A célban emléklap (mondjuk az idei időjárás miatt a pingvinekre nem sál, inkább fürdőruha kellett volna), jelvény… és virsli.
Megint jó volt a Budai Trapp. De az a fránya húzódás még tegnap is aggasztott. Mára, úgy néz ki, rendben a lábam, úgyhogy holnap, akár futhatok is. A hétvégén meg, ha minden jól megy, Zöld 45.
Egy a lényeg, akár futva, akár gyalogolva, vagy épp sétálva, csak gyertek ki a természetbe, mert szép!
Az útvonal, ahogy az órám mérte:
A szintemelkedés, ahogy az órám mérte:
