Most azzal kéne kezdeni ezt a bejegyzést, hiszen aktualitása van a dolognak, hogy a nem vagyok katarzis párti. Nekem a futás nem erről szól. Aztán jön az az ellentmondás, hogy akkor mi bánatos lótüdőt kerestem vasárnap Jászberényben, ha csütörtökön kategórikusan kijelentettem, hogy én már a Nike előtt semmilyen versenyen, és kánikulában még úgy sem. Elvégre nem kell a katarzis.
Nos, szombaton pont attól változott meg az elhatározásom, hogy másnak se kelljen túlvállalnia magát, így a lesérült Kati bítliszes felhívásának engedve bevállaltam egy váltótársi szerepet Zoli futása mellé. Persze, én is tudom, hogy egyedül is lefutotta volna. Simán. Csak éppen lehet, hogy ez most a beígért hőségben sok lett volna neki. Így azért mégis könnyebb, és bevallom kedvet kaptam egy negyedmaratonnyi futáshoz, ahol nem kell mással versenyezni csak magammal, azaz bőven elég az ötperces kilométereket tartani. Szóval a jó társaság kedvéért. Amiért mentem azt meg is kaptam!
Na de, kicsit aggódósra sikerült a verseny maga.
Kezdődött ott, amikor már csak egyedül álltam a váltóponton perkettes rajtszámmal és Zoli sehol. Meleg volt. …és bizony azon aggódtam, hogy az előzőnapi mókuskeréktől fáradt Zolinak nehogy baja essen. Elindultam elé, és akkor feltűnt. Megkönnyebbültem.
Szegényre rossza hatással volt az perszonális átkom (nem, nem én átkoztam meg, csak a vaksiságomnak köszönhetően notórius eltévedő vagyok a versenyeken), azaz eltévedt. Helyettem. Azt meg tudom, hogy egy eltévedés nem csak a plusz kilométerek miatt megterhelő, hanem kizökkenti az embert a ritmusból, szóval nagyon szar dolog. Váltottunk.
És folytattam az aggódást, mert úgy nekiindulni egy ismeretlen útvonalnak, hogy a párosunk egyik fele már eltévedt és legalább tízpercnyi hátrányom van az előttem levőhöz... Prolongált eltévedés.
Azért mentem. Igazából a tempómról gőzöm sem volt, mert gondoltam majd a táblák, de a tizenegyedik kilométert jelző tábla az istennek sem akart jönni. Aztán nyolcperc után jött a tizenkettes, és feltűnt a horizonton egy futónak látszó alak. Kineveztem nyúlnak.
Utolértem, megelőztem, találtam új nyulat, csak az qrva tizenhármas tábla nem akart jönni.
Közben terepre váltottunk. Előzgettem az elszórva előttem levőket. Erdő. Baromira élveztem a kanyargós utat és talán a patakparti futásoknak köszönhetően nem lassultam. Szerintem. Végre tábla, hogy tizennégy „ezek szerint csak páros számok lesznek” gondoltam, és megláttam egy ismerős alakot. Gyorsan délibábnak is minősítettem, hogy ez bíz a Beus nem lehet, legalább húsz perc előnye volt, ennyi idő alatt nem érhetem utol.
Ő volt. Amikor elfutottam mellette annyit mondott, hogy meghúzta a térdét. (Igen, azt is mondta, hogy elesett, de azt nem fogtam fel.) Ha lassan is, de futott.
Még tovább az erdőben. Az a jó abban, hogy az ember a végéről indul, hogy az egyszemélyes ösvényen sem gond előzni az embereket, mert nincs tömeg. Ha a Zoli nem téved el, akkor ez szívás lett volna tömegben. [Látod Zoli, minden rosszban van valami jó! Segítettél tempót tartani.] Aztán ki az erdőből, és immár a terep verseny egy utcai versennyé vált.
Úgy tizenhét kilométernél, kezdtek sűrűsödni az előttem futók, már percenként előztem. Az egyik előzésnél rémült kérdés, ugye nem maratont futsz?. No lám, nem csak én rettegek a lekörözéstől. Még egy kilométer és jön a Hortobágy fíling. Ezt már csak kibírom. A zagyva gáton DK-sokba botlom. [A botlást nem kell szó szerint érteni!] Tempótartás, húszas tábla, girbe-gurba befutó. Még mindig tartva az eltévedéstől, inkább nem gyorsítottam. Aztán ott a tetők felett a víztorony, majd már a templomtorony. Mindjárt befutok. És lőn.
Mondom a többieknek, hogy a Beust tizennégynél láttam, de lassan jön, mert lesérült… és innen még percek kellettek ahhoz, hogy felfogjam, hogy az harmincöt perce volt. Ahol találkoztunk onnan két kilométer a váltó és frissítőpont. Oda húsz perc alatt be lehet sétálni, és onnan visszahozzák. De nem hozták. Most akkor mi van? Oda sem ért? Kezdem magam szidni, hogy nem álltam meg, de futott! Még, ha lassan is. Ha a földön ül, akkor biztosan megállok… De egy antiszociális barom vagyok!
A többiek szerencsére gyorsabbak és már szervezik a mentőakciót, helyismerettel rendelkező bennszülöttet keresnek és indulnak. Velük tartok, hogy amíg ők kocsival a váltópontra és onnan az erdőbe, addig mi vissza a gátra. A kocsinál állunk, amikor feltűnik Beus. És befut. Sérülten. Könnyekkel küszködve pityeregve.
Halkan jegyzem meg, hogy ez bizony katarzis volt, amit én nem vállaltam volna be. Mondhatnám, hogy ennyit nem ér, meg, hogy ellent mond a józanésznek, hogy sérülten… de igazából, ehhez belőlem az akarat hiányzik, amit józan megfontoltságnak szoktam álcázni.
Szóval katarzisból kijutott bőven.
Ja, hogy az eredmény? A - mások távmérése alapján - 10,8 kilométert 53:40 alatt futottam le. Pont, ahogy terveztem, azé’ kicsit kevesebb izgalommal még jobb lett volna.
