"Nekem a kedvenc évszakom a szezon." – olvastam Marcello D’Orta tanító úr által gyűjtött dolgozatok egyikében. Hát most mit mondjak? Csatlakozom az előttem szólóhoz, mert ugye szezon van.
Mármint őszi futószezon, ami nekem…
Bocs, nagy az arcom! Az az igazság, hogy két éve, csak az újságokból, meg ismeretem azt a kifejezést, hogy őszi futószezon. Tavaly már – mondjuk – többet jelentett annál, hogy halottam már ilyenről.
Szóval szezon van, és a hétvégi versenyek, versenyecskék, megmérettetések és örömfutások nagyban befolyásolják a hétközbeni aktivitásomat. Mert ugye ott van néhány verseny előtt a pihenés meg az esetleges sérülések, vagy csak egyszerűen a verseny utáni fáradság. Szóval ok azért van bőven most is, hogy miért ne annyit, vagy ne úgy…
A szezon, illetve ez a szezon nekem a Budapest félmaratonnal kezdődik. Szerintem. Az meg megvolt. Rá is nyomta a bélyegét a harminchetedik hétre, aminek egy paksi Atomfutással kellett volna véget érnie. Csak éppen rossz irányban követtem a Dunát és nem folyásiránynak indultam…
Szóval kedd és after Nike. Meg huszonnyolc fok. És az az apróság a zacskós vízzel, ami a lábamra húzódott. Azért nekiindultam. Szolid öt perces kilométereket terveztem, amit tartottam is az első hét kilométeren. Második hét meg nem volt. Amíg az első részben az emelkedő még nem zavart, a 12. kilométert záró emelkedőnél az első két-három lépés után kezdett sajogni a bokatájt. Hoppá! – mondok magamnak – ezt most inkább nem. Még csak azt sem mondhatnám, hogy hazabicegtem, mert annyira nem fájt. Inkább attól tartottam, hogy ha akkor ráfutok utána rosszabb lesz. Inkább pihentettem.
Csütörtökig. Akkor köszönt be (mert az csak beköszönés és nem beköszöntés volt) az ősz némi esővel. Hogy én ettől, hogy elszoktam! Döbbenten konstatáltam, hogy nem látok. nem, nem az esőtől. Mármint nem szimplán az esőtől, hanem attól, hogy a klipszes sportszemüveg hajlamos a párásodásra. [Mondtam már, hogy a word hülyeírás ellenőrzője a párásodást párosodásra akarja javítani? A kis szexista!] Szóval látásügyileg voltak gondjaim, de amúgy élveztem a dolgot. Enyém volt az egész patakpart. A papírkutyákat a tulajdonosok távol tartják a nedvességtől.
Az első hét kilométer 33, a második 34 perc lett. Na, ilyet kellett volna futnom előző vasárnap. Illetve ennél jobbat, mert a pulzusom jóval a versenytempó alatt maradt.
És csütörtök délután kezdtem sajnálni, hogy lemondtam egy kellemes hűvös Atomfutást.
És pénteken tovább sajnáltam magam.
És ebbe úgy belejöttem, hogy szombaton mégis nekiindultam a Dunának… csak rossz irányba. Északnak dél helyett. Lett is belőle egy remekhangulatú terepfutás Dunakeszin.
