Ez az év nem jól indult. Mint említettem azt az ótvar Rittbergert megint megpróbáltam leszúrni, és szerintem most sem döglött meg. Ezek a Rittbergerék már csak ilyenek.

Ennek a gyilkossági kísérletnek az lett az eredménye, hogy a jobb térdem bedagadt.

Két hétig nem futottam, csak borogattam, meg kencéztem a térdem, gondolván, hogy így legalább meg van az esélye, hogy az YT-re rendbe jön.

Mondjuk úgy is nézett ki már pénteken, hogy sikeresen leküzdöttem az akadályt és a jobb jobb, mint új korában.

Talán még elvonási tüneteim is voltak.

Szombaton felhúztam a batman jelmezt… Jó, az alsónadrágot nem vettem kívülre, az valahogy olyan hülyén nézne ki. Szóval olyan futóféleségnek öltöztem és nekiindultam a patakpartnak. Kényelmes tempóban. Ahogy a belső órám diktálta. Kibírtam, hogy nem nézegettem kilométerenként az órámat, élveztem a futást. Majdhogynem egyedül, mert a kilenc óra utáni induláshoz képest embert is alig láttam, nem hogy futót. Az első, ha jól emlékszem a nyolcadik kilométer magasságában jött szembe.

Az a néhány ebállat amit a kitartó gazdik sétáltattak is leginkább azzal volt elfoglalva, hogy mikor mennek már haza, és nem azzal, hogy milyen jó is lenne egy kóbor futóval fogócskázni.

Mondjuk a kéthetes kihagyást azért megéreztem. Először négy kilométernél gondolkodtam el azon, hogy a meleg lakásban mennyivel jobb az idő… aztán ez elmúlt.

Mint ahogy szinte eseménytelenül telt el az első tizenöt kilométer is, aztán az emelkedőn a térdem halványan jelezte, hogy ezt ő még nem szereti annyira. Na, nem lázadt nagyon, csak úgy halkan megjegyezte. Úgy mellékesen.

De miután minden emelkedő után jön némi lejtő, ez a megjegyzés is elszállt a levegőben.

Mentem is tovább még hat kilométert minden gond nélkül.

És ott sem a térdem, még csak nem is a hideg, hanem a kihagyás… Egyre inkább úgy éreztem, hogy bele kéne sétálni.

Csak ilyenkor télen az ez irányú késztetés ellen szól, hogy azzal minimum egy tüdőgyulladást kockáztat az ember, ha huszonkilométer után sétál még négyet. Hármat. Kettőt.

Most tényleg a végén akarsz sétálni? – kérdeztem magamtól, és határozottan lehülyéztem magam.

Csak. Csak az utolsó másfél kilométerem az emelkedő. és a harmadánál megint pofázni kezdett a térdem. Előbb csak kicsit, aztán… most majdnem azt írtam, hogy erőteljesebben, de ez nem igaz. Inkább úgy mondanám, hogy előbb egy leheletnyit, aztán már kicsit.

Amikor meg megálltam már egy leheletnyit sem.

Csak úgy két órával később, amikor felálltam a székről.

És megint jött a vacila, hogy akkor holnap, azaz ma mi legyen. Biztos, ami biztos futócucc kikészítve, óra felhúzva, hogy én megyek Dunakeszire.

Aztán reggel megint húzódott, duzzadt. Halk ba...ameg után úgy döntöttem, hogy nem futok, pihentetem. Mert vannak terveim erre az évre.

Csak nem merem leírni, amíg az ott lenn a jobb oldalon nem adja rá az áldását.

Addig meg azt dúdolok Stewieval: