Ez a bejegyzés teljes mértékben ellenkezik, a blog címében meghatározott célkitűzéstől, de amikor az ember megjárja azt a hullámvölgyet, hogy önbizalomtól duzzadón [lévén a futásról van szó, így tessen ezt a duzzadást mellkas fölé képzelni, mert ugye önbizalomtól duzzadni férfi ember… ezt inkább hagyjuk!] …szóval önbizalomtól duzzadón nekiindul, aztán feladja, és végül mégis csak... Az – lássuk be – katarzis.

Vannak versenyek, ahová indulatból nevez be az ember. Indulatból, mert úgy érzi, hogy neki ott több keresnivalója van, mint amit addig fel tudott mutatni. Nekem az egyik nagy pofon a két évvel ezelőtti csúcsfutás volt. Nem az elért eredmény miatt, hanem mert az iszonyatosan felültervezett időn belül befutni, nem nagy kunszt. De ugye én akkor jártam futottam ott először, és baromi nagy szívásként éltem meg.

Tartoztam magamnak egy visszavágóval.

Persze ember tervez. Én meg túl. Mert azzal nem számoltam, hogy a K&H (most éppen a K&H) veri arcon az önbecsülésem, azáltal, hogy nem bírom a meleget.

Erre az időjárásfelelős egy héttel később belenget olyan harminc fokot a Kékesre. Néhányszor elmorzsoltam egy a tisztelt szülőjének kijáró átkot… De bennem volt a menni kell.

Pedig nem akartam én sokat a Mátrától, csak nyolcvan perc alatt felfutni. Ez ugye kettő, egyrészt az idő, másrészt a felfutni…

A hányingeres előző hétvége, és a beígért kánikula hatására lélekben kezdtem elengedni mind a kettőt. Most szólok, hogy aki nem érzelmi viharokra játszik, az ilyet soha ne tegyen. Az utolsó fogadalmam, az volt, hogy a célfotón látszani fog a fogam. Így, vagy úgy. Mármint vagy vigyorgok, vagy vicsorgok, vagy valaki felviszi helyettem a protkóm. [Nincs célfotó, csak befutófilm, az meg nem számít!]

Utazás, készülődés, meg várakozás nem számít. Ahogy Pósalaki bácsi mondaná: Ugorgyunk!, már a rajthoz, ami valahol a mezőny végén talált.

Nem rohantam, hanem úsztam az árral, szépen nyugodtan, hat harminc közeli tempóban, a fejemben megszólalt Sziámi, ha témában nem is, de hangulatban mindenképp ideillő örökbecsűje, hogy sodródni kell… Flow. Nyolc kilométeren.

Ha valaki nem tudná, hogy miről beszélek, hát erről:

Baromira nem érdekelt senki és semmi, csak a futás. A villanypásztor bejelezte a kilométereket, olyankor rápillantottam, nem mintha felfogtam volna a közlendőjét, a táblák nagy részét meg észre sem vettem. Az ilyen élményért szeretek futni.

Túl jó lehetett, mert a végső emelkedőre kanyarodás után valaki kihúzta a zsinórt. Nyolc és fél (mondom ezt az óra adatait visszanézve) környékén elfogytam. Gyalogoltam.

Nem belegyalogoltam a futásba, hanem belefutottam a gyaloglásba.

Kész, ennyi volt. - mondtam magamnak. Buktam a felfutást, az időt… ahogy egyre magasabbra értem, úgy kerültem egyre mélyebbre.

Egyrészt.

Másrészt nem érdekelt.

Nem voltam rosszul, élveztem a tájat… egyszerűen csak nem ment. És ami nem megy azt nem kell erőltetni.

Kb ilyen felemás hangulatban nem jutott el a tudatomig, hogy már csak hatszáz méter.

Kb ilyen felemás hangulatban láttam meg a parkolót, ez utóbbi némi egofutás szerűséget váltott ki belőlem… és akkor ott volt az óra a sípálya tetején, ami azt mutatta, hogy még beérhetek.

Valami hátba lökött, és azon a meredek pocsékségon egyre gyorsulva rohantam felfelé. Egyszerre nagyon akartam. Egyszerre azt éreztem, hogy ezt már nem is én akarom, hanem akik hisznek bennem…

Meglett.

Ott álltam vagy öt méterre a célvonal mögött. Nézetem a leállított órát… és nem éreztem semmit. [Ez így nem jó! inkább így...] Körbejártam önmagamat, mint egy szobrot. Néha megveregettem önszobrom vállát, és boldog voltam.

Az volt a helyi nirvána.

Egy másodperc? Öt másodperc? Vagy több?

Nem tudom. Csak azt, hogy nagyon jó volt.

Meg azt, hogy nem szeretném ezt minden verseny után átélni, mert akkor oda a különlegessége, meg mi a bánat lenne akkor a blog címével? A franc se akarja átkeresztelni.